26.fejezet

XXVI.fejezet

Az eltűntek helyébe mások jönnek

Ezután Anna megérezte Patrisa jelenlétét. Bekapcsolta a mindentlátó szemét, és rögtön meg is találta testvérét. Éppen a ház teljesen más szegletében volt, és úgy látszott, a kiutat kereste idegesen. Ezért Anna megpróbált eljutni az unméhoz. Sikerült is neki. Amikor Patrisa meglátta testvérét, boldogan a nyakába ugrott. 
- Sziaa! - üdvözölte a vérfarkast.
- Hali. Hát te? - kérdezte Anna, miközben próbált nem megfulladni az unme szorításától.
- Hát "kicsit" megijedtem a vihartól, és így itt ragadtam. - a vérfarkas elmosolyodott:
- Én is itt bújtam el. Cole asztala alatt egész jó búvóhelyet találtunk.
- Hmm... Kivételesen nem együtt remegtünk otthon a szekrényben. - gondolt vissza Patrisa a régi szép időkre, amikor ők ketten, együtt foglalták el vihar idején a házuk legbiztonságosabb zugait. Talán családi vonás a vihartól való félelem.
- Én hazamegyek. Cole írt, hogy ne maradjak. - szólalt meg Anna.
- Dettó. Vagyis nekem Wiliem írt. De előbb meg akartam keresni.
- Nem érzékelem a jelenlétét. - nézett körbe a vérfarkas. - Fura.
- Mindegy, akkor hagyjuk. Menjünk haza. - sóhajtott Patrisa. Anna bólintott, majd kiindultak. Pontosabban az unme ment a testvére után, mert nem nagyon tudta, hol van. Amikor kiértek, ráérősen sétáltak el a háztól. Mikor már körülbelül félúton jártak, Anna hirtelen megállt, és az jutott eszébe:
- Várjunk csak! Nincs itt egyik fiú sem. Tehát... Ha megtaláljuk Stent, akkor simán elvihetjük.
- Ez jó ötlet! És a maradék időt nem kell ledolgoznunk! Éljen! - örült Patrisa az ötletnek, majd egy kicsit gyorsabb tempóban elindultak visszafelé. Mikor már közeledtek a telek felé, feltűnt nekik valami: nincs ott a ház. A magas fekete tornyok nem magasodtak a fák fölé, könnyen kivehető volt az óriási puszta az erdő közepén. Viszont mikor már nem takarták a fák az eltűnt ház helyét, akkor látták, hogy a közepén két ember állt. Kivehető volt egy nő és egy férfialak. A fiú bilincsben volt. Közelebb mentek. A felismerés villámcsapásként érte őket. A nő kedvesen mosolygott rájuk. Fenékig érő, hullámos, barna, csillogó haj. Felemás szem, az egyik égkék, míg a másik barna. Hófehér ábrázat, vérvörös ajkak. És az a jellegzetes mosoly... Amíg 5 méter közelségbe nem értek, senki nem szólalt meg. Végül a puszta közepén álló nő törte meg a csendet:
- Szervusztok! Rég találkoztunk. Nézzétek! Találtam nasit! - rázta meg a rabláncot, aminek a másik végén Sten volt. Kivillantak a szemfogai, amelyekkel meg szerette volna ízlelni a kentaurt.
- Szia... Anyu! - köszönt Patrisa boldogan, és egyben megdöbbenten.
- Szervusz, Anyám. - lökte oda unottan Anna, de a szemét nem vette le a fiúról.
- Fincsinek néz ki, mi? - kérdezte az édesanyjuk.
- Nem. - válaszolta a vérfarkas.
- Mi az, kicsim? Vegetáriánus lettél?
- Nem, Anya. Ő a barátom.
- Ouhh... Te... De ő nekünk nem más, mint nasi... Nem lehet más... - mondta meglepődve a nő, de végül letépte a láncot a kentaurról, aki rögtön odarohant Annához, megfogta, megemelte, és megpörgette. Sten azt súgta barátnője fülébe:
- Hiányoztál!
- Te is nekem! Nagyon! - suttogott a vérfarkas is.
- Nekem is hiányoztál, Anna! - szakította félbe a romantikus pillanatot az Anyjuk.
- Nekem nem hiányoztál. Maradtál volna ott, ahol eddig voltál. - válaszolta szárazon a vérfarkas.
- Nekem hiányoztál! De te már rég meghaltál! Hogy kerülsz ide?! - szólt közbe Patrisa. Erre a nő nem válaszolt.
 

Folytatjuk…

VÉGE