25.fejezet

XXV.fejezet

Harc egy másik énnel, és a vihar

Annáék elég sokáig aludtak. Konkrétan átaludták az egész délelőttöt, és a fél délutánt. Miután Anna felkelt, nem sokkal később Cole is kinyitotta a szemét. Mikor egymás szemébe néztek, a lány elvörösödött. De egyikük sem mozdult. Végül Cole törte meg a csendet:
- De cuki vagy!
- Nem vagyok cuki! - mondta Anna. Kikeltek az ágyból. A lány elfordult, amíg Cole felöltözött. Éppen ki akart menni az ajtón, mikor a fiú megfogta a karját, és visszahúzta. Pontosan ugyanolyan közel voltak egymáshoz, mint amikor felébredtek.
- Szeretlek. - mondta Cole. Erre a lány megint elvörösödött. - És igenis, cuki vagy. - ekkor átölelték egymást. Végül Anna kiment a konyhába, hogy vacsorát készítsen. Mikor azzal kész lett, bevitte azt Cole szobájába. Ott letette az asztalra. A fiú a lány szemébe nézett. Hirtelen valami megváltozott Cole-ban. Ekkor a fiú bevitt egy ütést a lánynak, aki a hátánál lévő ajtóval együtt ütközött a falnak. Pont akkor Patrisa és Wiliem is arra járt. Anna rekedt hangon azt mondta:
- Patrisa! Menj innen! - ekkor kijött a szobából Cole, aki még egy ütést vitt be a lánynak.
- Dehogy megyek! Segíteni akarok! - mondta Patrisa.
- Wiliem! Vidd ki, légyszíves! - suttogta Anna még mindig rekedten, mire a felszólított fiú nem csinált semmit. Anna újabb ütést kapott, mire egy "Auu" hangot adott ki. Cole megfogta a lány torkát, és visszadobta a szobába. Utána ment. De nem csak ő. Hanem Patrisa is. Érdekes öltözetben. Az unme hátulról ráugrott a fiúra, de ő könnyedén ellökte.
- Ajj... Hogy te sose hallgatsz rám!... - tápászkodott fel Anna. A lány kinyújtotta Cole felé a kezét, és azt mondta:
- Szél elem, szél hurrikán! - azzal a fiú "kiszállt" a kitört ajtón. A lány felsegítette húgát a földről, és az ablakhoz rohantak. Ekkor visszajött a szobába Cole, mire Anna megfogta Patrisát, és kidobta az ablakon. De mikor ő is ki akart ugrani, a fiú visszahúzta. Anna azt ordította ki, Patrisának:
- Hívd ide Jeremy-t és Laurát! - Patrisa habozott egy kicsit, de végül elrohant. Cole megint megragadta Anna nyakát. Most a falhoz szorította, és elkezdte fojtogatni. A lány próbált hangot kiadni:
- Co... Le... Ez... Nem... Te... Vagy...
- Óóó... De igen, szivi. Ez vagyok én. - válaszolt a fiú.
- Nem... Te... Sze... Rel... Mes... Vagy... Belém... Szeretsz...
- Ugyan! Dehogy is! Tudod, ki lenne beléd szerelmes... - ez után Anna csodálatos módon, nem ájult el, vagy halt meg. Mivel vérfarkas volt, neki nem kellett levegőt vennie ahhoz, hogy életben maradjon. Úgyhogy csak úgy tett, mintha levegőt venne. És ekkor rájött, hogy tulajdonképpen nem is fuldoklik. Csak már nagyon régóta vesz levegőt, és megszokta. Hirtelen abbahagyta a fuldoklást. Erre Cole meglepődött. Anna ezt kihasználta, és bevitt Cole-nak egy ütést, amitől az, a szoba másik végébe "szállt". A fiú gyorsan feltápászkodott, és a lánynak esett. Elkezdtek verekedni. De mágia nélkül. Sokáig nem hagyták abba egymás püffölését.
Eközben Patrisa teljes erőbedobással futott Jeremyék háza felé. Felvette a ló alakot, és nem is tévedt el, így hamar odaért. Gyorsan felvette az emberi alakját, és szinte betört Jeremyékhez.
- Jeremy! Azonnal Gyere! Cole bekattant, és Annán éli ki a szadizmusát! Segíts! Jeremy-chan! - ordítozott nem kis hangerővel az unme. Ekkor Rebeca lépett ki a konyhából:
- Szia! Jeremy épp alszik... - mutogatott határozottan a kanapéra a lány, miután egy meglepett arckifejezéssel értékelte az unme ruházatát. Patrisa elmosolyodott, majd boldogan a kanapénak rohant, felborítva azt. Amikor Jeremy leborult, felpattant a szeme. Szitkozódva mászott ki a kanapé alól, de gyilkos tekintete meglepetté vált, amikor megpillantotta féltestvérét:
- Nahát, Vakarcs, egy cosplay-kávézóban dolgozol? Nagyon cuki a szerelésed. - Patrisa a cuki szó hallatán nekirohant bátyjának, aki sikeresen blokkolta a támadást. Az unme méltóságteljesen hátralépett, majd megszólalt:
- Erre nincs idő, Anna bajban van! Cole megint pszichopata! - a fiú bólintott egyet nyugodtan, majd kiindult az ajtón egy szál alsóban. 
- Jeremy! - szólt a fiú után Rebeca. - Ne menj már ilyen öltözetben! - azzal hozzávágott egy szárítóról leszedett farmert és egy szupermenes pólót. 
- Köszi, majd útközben felveszem. - azzal továbbindult, és közben felráncigálta magára a pólót. - Amúgy, Vakarcs!
- Igen? - nézett rá Patrisa miközben sietve kimentek a házból. 
- Nem ismered a telefont? - ekkor az unme elgondolkozott, és rájött, hogy bátyja egészen bölcs dolgot mondott. 
- Laura! - jutott a lány eszébe a vámpír. Kikotorászta a zsebéből a telefonját, és felhívta Laurát, aki rögtön felvette. Patrisa a hívás végeztével felvette a ló alakot, és Jeremy után eredt. Ekkor vette észre, hogy bátyja mellett Laura fut. Beérte őket, és elismerően nézett vámpírtestvérére. Hamar áthaladtak az erdőn, ami elválasztotta a Black házat Jeremyékétől, na meg a külvilágtól. Az eléjük magasodó épületet csak akkor pillantották meg, amikor teljesen kiértek a fák közül. A kitört ablak kicsit magasan volt, de a két vámpírnak nem jelentett gondot. Patrisának annál inkább. Amikor előtte álltak, az unme visszavette emberi alakját, és megszólalt:
- Menjetek az ablakon keresztül, én a bejáratot használom. - azzal az ajtóhoz rohant, a két testvér pedig felugrott az ablakhoz. Ott Jeremyt és Laurát szörnyű látvány fogadta. Ledermedtek. Nem hittek a szemüknek. Rekedt hangot hallottak:
- Ne! Hagyd... Abba... Se... Gít... Se... Tek... - ez a hang Annáé volt. Jeremy-ék elkéstek.
- Úristen! - mondta meglepetten Laura. Jeremy mikor meglátta őket, azt mondta:
- Jézusom! Ez... Ez nem lehet... Elkéstünk... - hallani lehetett, ahogy Cole szürcsöl. Éppen Anna vérét szívta ki. Ekkor Patrisa tört be az ajtón. Ő lepődött meg a legjobban. De nem szólt semmit. Körülbelül fél percig mind a hárman csak álltak, és hallgatták a férfi szürcsölését, ahogy testvérükből iszik. Végül megbeszélés nélkül, mind egyszerre támadtak. Sikerült lerántani Cole-t Annáról, de sajnos a fiú a lány nyakából magával vitt egy darabot. Erre Anna felordított.
- Ouhh... Bocsi... - mondta Jeremy, miközben lefogták Cole-t. Anna az ágyon feküdt, vérbe fagyva. Mindenhol harapás nyomok voltak rajta. Borzasztó volt a látvány. Mindenhol vér. Cole próbált kiszabadulni, de nem tudott. A szájában az ágyon fekvő lány vérének ízét érezte még mindig. Neki majdnem az egész arca ezzel a vörös folyadékkal volt tele. Teljes erejéből próbált kiszabadulni, miközben azt ordította:
- Még! Még! Engedjetek el! Addig szívom a vérét, amíg meg nem hal! Engedjetek el! - Jeremy azt kezdte mondani neki ijesztően nyugodt hangon:
- Nézd meg Cole, mit tettél! Ez a te műved! De tudom, hogy nem akartad. Most magadon kívül vagy! Szereted őt! Ha megölöd, akkor előbb-utóbb úgyis öngyilkos leszel! Ismerlek! Gyerünk Cole! Győzd le ezt az éned, hogy az, akit szeretsz... Túlélje... Kérlek! Győzd le önmagad! - erre lenyugodott a vérfarkas. Egy fél percig csak nézte, ahogy Anna testén forrnak be a sebek. A szeme megint a régi lett. Nem a színe változott meg, hanem ahogy nézett vele. Végül azt mondta:
- Úristen... Mit tettem... - ekkor Jeremy-ék elengedték a fiút, aki odament a szinte halott Annához. A csuklóját odanyújtotta a lánynak, mire ő inni kezdett belőle. De körülbelül egy perc múlva abbahagyta, és fölült. A sebek még nem gyógyultak meg teljesen. Cole azt mondta, miközben végigsimította a kezét a lány arcán:
- Annyira sajnálom. Magamon kívül voltam. Nem tudtam, mit teszek. Tényleg nagyon sajnálom.
- Mindig megbocsátottam. Pont most ne tenném? - mondta Anna még mindig kicsit rekedten, egy mosollyal a vérbe fagyott arcán.
- Cole tényleg skizofrén. - állapította meg a tényt Patrisa.
- Nem mondod?! - nézett rá idegesen Jeremy. 
- De mondom! Hagyjál már! Túl nagy volt a csend. – viccelődte el az utolsó mondatát a lány.
- Akkor is tartsd magadban az elmés megjegyzéseidet. 
- Próbáld meg megakadályozni, hogy kimondjam őket! - nézett a fiúra kihívóan az unme. 
- Urusai... - nézett Anna kettejükre idegesen.
- Mit mondott? - vágott értelmetlen fejet Jeremy.
- Szépen szólva, hogy maradjunk csendben. Japán.
- Utálom, ha japánul beszéltek. - fintorgott a fiú.
- Ez van. - nyöszörgött egyet Anna.
- Annának pihenésre van szüksége. - szólalt meg Cole. - Én majd mellette maradok.
- Egy frászt! Nem engedem többé felügyelet nélkül a karmaid közé. - lépett az unme Cole és Anna mellé.
- De te sem maradhatsz egész nap Anna mellett. - szólalt meg valaki a hátuk mögül. Eddig senki sem vette észre az ajtóban álló Wiliemet. 
- Miért lopakodsz a hátunk mögé, hogy senki sem vesz észre? - érdeklődött Jeremy.
- Én észrevettem. Csak lusta voltam szólni. - szólalt meg hirtelen Laura.
- Rád is lehet számítani! - nézett a lányra a Jeremy.
- Ki rohant rögtön ide egy telefonhívás miatt? Igen, én. Pedig fontos dolgom volt. - válaszolta Laura.
- Ehh, mindegy. Annát hazavisszük. - jelentette ki a fiú.
- Igazatok van. Inkább otthon pihenjen. - mondta Cole. Ez után megegyeztek, hogy mind a két lánynak letelt a fogadás első napja, és ezért hazafelé indultak. Annát Jeremy vitte a hátán. A fiú lefektette testvérét az ágyra, elköszönt, majd hazament. Laura is elindult hazafelé, mert már sötétedett. Végül mindenki nyugovóra tért. Másnap reggel elsőnek Anna kelt ki az ágyból. Gyorsan felöltözött. Mivel tegnap segítettek neki a testvérei, készített nekik kávét, és megcsinálta a reggelijüket. Mikor éppen kész lett, valaki csöngetett. Megtörölte a kezét, és az ajtó felé vette az irányt. Miután kinyitotta a bejáratot, nem talált senkit. Viszont egy bögre kakaó volt a lábtörlőn. A lány felvette azt. Ekkor látta, hogy egy cetli is van a bögrére erősítve:
„Sajnálom, hogy ezt tettem veled. Tényleg. Nagyon, de nagyon sajnálom. Puszi:
Cole”
Anna sóhajtott egyet, és bevitte a kakaót. Két testvérét az asztalnál várta a kész étellel. Patrisa és Victoria szinte egyszerre jöttek ki a szobáikból. Mindketten meglepődtek, hogy meglátták asztalnál ülő testvérüket, kakaót szürcsölve, a kész reggelivel.
- Gyertek! Reggelizzünk! - mondta a vérfarkas, mire a lányok így tettek. Leültek az asztalhoz, és mielőtt elkezdtek enni, Patrisa és Anna azt mondták egyszerre:
- Itadakimasu! - erre Victoria már nem reagált. Csak elkezdett enni. Miután megették, mind a ketten megköszönték az ételt, majd visszamentek a szobáikba. Annának ma pihenőnapja volt. Nyugodtan ült az asztalnál, amíg a többiek készülődtek. Ekkor meghallotta Néró vonyítását.
- Victoria! - kiabálta Anna a lánynak.
- Igen? - jött ki a szobából az említett vámpír. 
- Ma én sétáltatom meg Nérót. 
- Oké, csak nyugodtan. - ekkor Patrisa is kilépett a szobából, és feltűnően rágódott valamin. Ijesztő volt egymás mellett látni őket, mert most még a ruhájuk is összepasszolt. 
- Mi van? - kérdezte zavartan Victoria, mivel ikertestvére hosszasan bámulta, de erre a két szóra mintha felébredt volna, megrázta a fejét.
- Csak gondolkoztam és ilyenkor egy pontra nézek folyamatosan, és most te voltál az a pont. Zavar?
- Igen. Nézd az asztalt, azt nem zavarja. 
- Ajj, daskette! - kért segítséget japánul az unme.
- Mi van? - nézett kérdően Victoria ikertestvérére.
- Tegnap Wiliem rám erőltetett egy szobalányruhát, és most itt van nálam. Most abba kéne mennem? Vagy... Ajj... Segíts Vic-chan!
- Ne chanozz. Wiliem ilyen perverz? 
- Nem tudom, hogy perverz vagy nem. Felvegyem?
- Szerintem, ne. Elég gáz ebben végigmenni a városon. - mondta Victoria.
- Igaz... Köszönöm, Vic-chan! - ölelgette meg testvérét az unme.
- Ezt köszönöd? Akkor szívesen. Ja és... ne chanozz! - akadt ki egy kissé a vámpír.
- Sziasztok! - sietett ki az ajtón az unme. Késésben volt. Remélte, hogy Wiliemnek mára nincsenek olyan érdekes ötletei, mint tegnap. A telefonján és a fülhallgatóján kívül nem vitt mást magával. Az előbbi sietsége alábbhagyott, és mikor kiért a városból, és a táj kezdett természetesebb lenni, lassított a tempón. Ráérősen vágott át az erdőn, miközben énekelgette az éppen hallott számot. Nem félt, hogy valaki meghallja a lelkes dalolását, hiszen az erdő elég kihalt volt. Nem szerette a közönséget. Kizárólag a zuhany alatt, és pusztákon volt hajlandó énekelni. Amikor megpillantotta a Black ház magas, fekete tornyait, abbahagyta a dudorászást, majd nagy nehezen bekopogott az óriási faajtón, ami szinte abban a pillanatban kinyílt, ő pedig meglepetésében hátralépett. Amikor az inas meglátta a szőke-kék hajú lányt, unottan visszafordult, és már el is tűnt. Patrisa csak pislogott. Szóval az inas egy varázsló. Nagy gondolkodás után, magabiztosan elindult egy bizonyos irányba. Sosem volt híres a tájékozódó képességéről. Minden ajtó ugyanolyan volt, fogalma sem volt, hogy hol van.
Csak ment előre, s egyre jobban eltévedett. Míg végül egy fallal találta szemben magát.
- Mint valami labirintus...- fordult vissza mérgesen a lány. Visszament oda, ahonnan elindult, és másik irányba fordult. Benyitott egy ajtón, végül a konyhába jutott. De nem volt egyedül. Előtte a bárpult, és annak nekidőlve egy fiú itta a kávéját. De nem Cole vagy Wiliem volt az. Az ismeretlen fiú ránézett, és elmosolyodott:
- Milyen aranyos kis ártatlan. - azzal kissé ellökte magát a bárpulttól és Patrisa felé közeledett. - Úgy is megéheztem. - a lány szeme tágra nyílt, a fiú szemfogai pedig kivillantak. Az egyik kezével megragadta a lány torkát és a falhoz szorította, miközben a nyakához közeledett. Patrisa kissé későn reagált, becsukta a szemét, de ekkor a szorítás megszűnt, egy nagy becsapódás hangja hallatszott, ő pedig lecsúszott a falról a földre. Köhögött párat, majd kinyitotta a szemét. Az ismeretlen vámpír a bárpultnak ütközött egy erősebb ütés után. A lány felett Wiliem állt (bizonyára tőle kapta az ütést a fiú). Mérgesen nézett az ismeretlen vámpírra, majd megszólalt:
- Ne merj hozzáérni a prédámhoz, Alex. 
- Bocs, Főnök. Nem tudtam, hogy a tiéd. - alázkodott meg Alex Wiliem előtt.
- Hé, most úgy beszéltek rólam, mint egy csirkecombról! – reagált a beszélgetésre Patrisa.
- Te maradj csendben, és ne tévedj el folyamatosan! Mit csinálok, ha valami bajod esik?! Gyere! - válaszolt Patrisa kijelentésére mérgesen Wiliem, majd megragadta a lány karját, és felhúzta a földről. A lány most nem szólalt meg. - Alex! Végezd a munkád, és ne kávét iszogass munkaidőben! - szólt vissza a férfi mielőtt kiment volna a konyhából. Patrisa Alexre nézett, aki mosolyogva intett egyet neki, a lány pedig megmentője után sietett. Beérte a fiút, majd némán lépkedett mellette. Hosszú csend után az unme megszólalt:
- Bocsánat. - Wiliem ránézett, majd sóhajtott egyet:
- De legközelebb ne kerülj bajba!
- Aggódtál értem? - nézett a lány nagy kék szemeivel a fiúra.
- Csak nem szeretem, ha hozzányúlnak ahhoz, ami az enyém.
- Hé, még mindig nem vagyok csirkecomb! - ellenkezett a lány. 
- De. Ezen a héten biztos.
- Akkor se tulajdon, inkább...- kezdte Patrisa, de Wiliem befogta a száját.
- Vámpíroknál és egyéb alvilági lényeknél így nevezik a kaját, ne kötekedj. 
- Szóval én csak kaja vagyok?! - fakadt ki a lány.
- Mi más? - nézett érdeklődően az unmére a fiú.
- Ezt megjegyeztem. - sértődött meg Patrisa.
- Ilyen az élet. Valaki a préda, valaki ragadozó. Ez ellen nem lehet mit tenni. 
- Te meg akarsz enni? - gondolkozott a lány hangosan.
- Még nem. Egyrészt még nem vagyok éhes, másrészt szeretek eljátszadozni az áldozataimmal. - mondta kedvesen Wiliem.
- Hmm. Lehet, hogy az életemet előbbre helyezem, mint egy fogadást, és lelépek... - elmélkedett tovább a lány.
- És mi van a kis Stenlyvel? - kérdezte a vámpír. - Finomnak tűnik, végül is...
- Ajj, tényleg... - sóhajtott Patrisa. - Ha itt hagynám Stent, Anna megölne. - ekkor Wiliem szobájához értek. A fiú kinyitotta az ajtót, előreengedve a lányt. 
- Legalább udvarias vagy. - "dicsérte" Patrisa Wiliemet. 
- Köszönöm. - lépett be a fiú is a szobába, becsukva maga után az ajtót.
A lány körbenézett a szobában, a szeme pedig megakadt a tévén. Na meg az alatta lévő ps2-őn. - Wiliem! Játsszunk! - lelkesült fel Patrisa, miközben letérdelt a tévé elé, és kezébe vett egy kontrollert.
- Felőlem! - egyezett bele a fiú. Beindította a tévét meg a playstationt, és a lányra nézett:
- Mivel akarsz játszani?
- Hmm... Mi a választék? - erre a fiú a mellettük lévő polcra mutatott.
- Az mind játék? - ámult el Patrisa, majd felállt a tévé elől, és nézegetni kezdte a játékcímeket, amiket ki tudott olvasni.
- Na? - kérdezte a fiú kíváncsian.
- A kettőnk stíluskülönbségét figyelembe véve... Próbáljuk ki őket sorban!
- Mi van?! De elől vannak a legósdibbak...- szomorodott el Wiliem.
- Nem érdekel. Na, rakd be az elsőt és játsszunk! - telepedett le újra a tévé elé Patrisa. A fiú sóhajtott egyet, majd berakta az elsőt, és leült a lány mellé, kezébe véve egy kontrollert. Az elején lévő játékok közben Patrisa nem egyszer kapott nevetőgörcsöt, főként Wiliem hozzászólásai miatt.
Hamar váltották a játékokat, és ahogy egyre javult a minőségük, úgy nőtt a két mágikus lény versenyszelleme. Még a polc feléig sem jutottak el, amikor Wiliem megszólalt, miután megállította a játékot és letette a kontrollert:
- Éhes vagyok. - a lány a fiúra nézett, a szíve pedig egyre gyorsabb iramban kezdett dobogni, a szavak hallatán.
- Mit is mondott... Hogy ha éhes lesz, akkor... - gondolkozott Patrisa, amikor Wiliem folytatta:
- Mivel te nem találsz el a konyháig, megkérem Jennát, hogy csináljon egy-két szendvicset. - majd a fiú kiment az ajtón, és Jennát hívta. A szobalány hamar ott termett, és elindult teljesíteni a kérést. Wiliem pedig visszament a szobába, és leült az unme mellé. Újra elindította a játékot, Patrisa pedig megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Jenna eközben behozta az elkészített szendvicseket, amik hamar elfogytak. Csak úgy repült az idő. Az egyik játéknál leragadtak, így mire este lett, nem kerültek közelebb a polc végéhez. A fiú kikapcsolta a playstationt, ekkor halk koppanásokat hallottak az ablakon. Patrisa odanézett, és látta, ahogy az esőcseppek végigfolynak az üvegen. A kopogás egyre erősödött, pár perc múlva már szakadt az eső. Az unme meredten figyelte az ablakot, Wiliem pedig nem tudta ezt mire vélni. 
- Mi van? - érdeklődött a fiú. 
- Csak... Csak ne... - mondta halkan az unme, de félbeszakította egy égi dörrenés, amitől összerezzent, majd remegni kezdett. Wiliemre nézett, majd lesütötte a szemét.
- Mi az? Csak nem félsz a... - ekkor újra dörgés hallatszott, egy villám fénye pedig még az ablakon is bevilágított. Az unme teljes testében remegett. Kezét a dörgés hallatán a füléhez kapta, hogy befogja vele. Ekkor újra dörgött, a lány pedig bepánikolt. Kirohant az ajtón, és kétségbeesetten keresett valami menedéket. Egyenesen ment, így a konyhába jutott. De a itt még hangosabban hallatszott a vihar. Patrisa kinyitogatta a konyhaszekrényeket, végül talált egy nagyobbat, és abba bújt. Becsukta az ajtóit, a sarkára ült, behunyta a szemét, kezét pedig a füléhez tapasztotta. Ez nem volt olyan jó menedék, mint az otthoni ruhásszekrény. Miért nem otthon van? Wiliem most biztos kineveti, amiért az unme fél egy kis égi dörejtől. A dörgés kicsit abbamaradt, a lány pedig félve kinyitotta a szemét. Remegve nézte a halvány csíkot, ami beszűrődött a két ajtó közti nyíláson. De a fény egyre nőtt. A két ajtó kinyílt, Patrisa előtt pedig Wiliem állt. 
- Miért nem mondtad, hogy félsz a dörgéstől, te butus. - a lány könnyezve nézett fel rá, a fiú pedig lerántotta az asztalról a terítőt, ráterítette az unméra, mellé ült, és átkarolta. Újra dörgött, Patrisa pedig félelmében Wiliem mellkasába fúrta a fejét, miközben szüntelenül remegett. A fiú magához húzta, és halkan nyugtatni kezdte:
- Ne félj! Nem vagy egyedül. - a lányra nyugtatóan hatott Wiliem közelsége. De a szíve még mindig sebesen dobogott, a levegőt is kapkodta, de remegése kissé alábbhagyott. Ahogy a vihar vonult el, úgy kezdett egyenletesebbé válni a légzése, és a szíve dobbanása. Wiliem hideg volt, akár egy holttest, de a szavai melegsége megnyugtatta a lányt. Végül a dörgés végleg megszűnt, a fiú pedig felsóhajtott:
- Jól van. Vége van. - ekkor Patrisára nézett, de ő már nem halhatta a szavait. Az unme békésen aludt a mellkasán. - Te lány! Csak a baj van veled! - mosolyodott el Wiliem.
Reggel amikor Patrisa kinyitotta a szemét, szokásához híven a plafont bámulta. Kereste a megszokott egyenlőtlenségeket rajta. De nem találta. A fal nyugtalanítóan sima volt. Próbált visszaemlékezni a tegnapra, ekkor beugrottak neki a történtek. Gyorsan felült. Wiliem szobájában ébredt, de rajta kívül senki sem tartózkodott ott. Kimászott a puha ágyból, ekkor megpillantotta a ruháit az asztalon, összehajtogatva, tisztán. Magára pillantott, ekkor észrevette, hogy egy ismeretlen hálóingben van.
- Ha Wiliem öltöztetett át, én megölöm. Komolyan megölöm. - morogta miközben odacsoszogott a ruháihoz. Az asztalon, a ruhái tetején, egy cetli díszelgett. Rajta Wiliem jellegzetes kézírásával a következő felirat volt írva:

"Ha felkeltél, menj haza. Ma nem tartok rád igényt. Wiliem"

Patrisának adott egy kis erőt a tudat, hogy hazamehet, így gyorsabban átöltözött. Örült a szabadnapnak, de azért szeretett volna mondani a fiúnak egy köszönömöt a tegnap estéért. Alaposan meglepődött rajta. Azt várta, hogy kineveti, amiért fél, és otthagyja, vagy kidobja a házból, hadd szenvedjen. De az ellenkezőjét kapta. Kellemesen csalódott. Eme gondolatok csak arra ösztönözték, hogy megkeresse Wiliemet mielőtt elmegy. Kilépett a szobából, ekkor eszébe jutott: "Merre is kéne mennem?"

Eközben Victoriáéknál:
Miután Patrisa elment a Black házba, vérfarkas testvére egy jó ideig csak ült az asztalnál, és bámult maga elé. Végül Victoria törte meg a csendet, mikor elé lépett:
- Akkor elmegyünk Nérót megsétáltatni?
- Igen! - pattant fel Anna a székből. - Ömm... Kérhetnék egy szívességet?
- Persze? Mi lenne az?
- Nagy baj lenne, ha két kutyát kéne sétáltatnod? - nézett boci szemekkel Anna a testvérére.
- Nem. Miért? Kié a másik?
- Én lennék a másik. - erre a válaszra Victoria nem számított.
- Ugye nem vagy rossz kutya, vagy farkas, vagy mi?
- Nem. - válaszolt unott arccal a vérfarkas.
- Nekem mindegy. Neked van nyakörved, meg pórázod? - kérdezősködött tovább a vámpír.
- Igen! - örült Anna.
- Akkor hozd ide. Hol van?
- Itt van nálam. - azzal a vérfarkas elővette a kis tőrt, amit mindig magánál hordott, elforgatta a nyelét, így egy nagyobb táska lett belőle. Azt letette az asztalra, majd kotorászni kezdett benne. Végül kihúzott onnan egy pórázt, egy zöld, szegecses nyakörvet, és egy zöld-fekete gumilabdát. Odanyomta ezeket testvére kezébe, visszaváltoztatta tőrré a táskát, és elrakta.
- Hű... - csodálkozott Victoria.
- Mi az? - kérdezte Anna.
- Semmi... - vágta rá a vámpír. - Van még egy plusz nyakörved, és pórázod?
- Azt hiszem igen... Várjál! Mindjárt megnézem. - mondta a vérfarkas. Így is tett. A táskában talált még egy pórázt, és nyakörvet. Azokat is odaadta Victoriának. - Tessék. Ezeket odaadom Nérónak. - mosolyodott el Anna.
- Kösz szépen! - örült meg a tárgyaknak Victoria. - Akkor indulhatunk?
- Igen! - azzal a vérfarkas átváltozott.
- Ül! - parancsolta neki a vámpír, mire a farkas így is tett. Dicséretül Victoria megpaskolta testvére fejét. Feltette rá a nyakörvet, rácsatolta a pórázt, a labdát pedig zsebre vágta. Kimentek. Ott Néró várta őket. Furcsán nézett a gazdája mellett ülő kutyára. Miután megszaglászta a farkast, rájött, hogy ő nem más, mint Anna. Ezután Néróra is rákerült a nyakörv és a póráz. Elindultak. A két kutya nyugodtan ment Victoria mellett. Anna a jobb oldalán, Néró pedig a bal oldalán sétált, miközben Victoria a pórázok végét fogta. Nem sokkal később egy óriási rétre értek. Ott a vámpír elengedte a kutyákat, mire ők rögtön belerohantak a fűbe. Ekkor Victoria füttyentett egyet, mire mind a két négylábú odarohant hozzá.
- Néró! Ül! - parancsolta a vámpír, az eb pedig hallgatott rá. Kivette a zsebéből a zöld labdát. - Néró! Feküdj! - a kutya így is tett. Azzal eldobta a labdát, Anna pedig utána rohant. Victoria a földről felvett egy botot, azt pedig a fekvő kutyának dobta el, mire az eb utána rohant. A vérfarkas már meg is találta a labdáját. Miközben Anna visszafelé jött boldogan, Victoria felnézett az égre, és azt állapította meg:
- Vihar lesz. El kéne indulnunk hazafelé. - a testvére egy vakkantással beleegyezett. Mikor már majdnem hazaértek, villámlott egyet. Anna nagyon megijedt, és hirtelen teljesen más irányba kezdett el rohanni.
- Anna! Gyere vissza! - ordított Victoria, de a farkas nem hallgatott rá. Nérót gyorsan hazavitte, és testvére után rohant. Ekkor látta már az eb célját. A Black ház volt az. Mikor Anna odaért, rögtön kaparni kezdte az ajtót. Az inas nyitott ajtót. Ő felismerte a lányt, úgyhogy beengedte. A kutya rögtön Cole szobája felé vette az irányt, Victoria pedig rohant utána. Végül elérték a vérfarkas szobáját. Az nem volt zárva, úgyhogy Anna könnyedén bement. Mikor Victoria beért a szobába, azt látta, hogy az asztal alatt két farkas reszket.
- Jaj, de cukik vagytok! - állapította meg a vámpír.
- Nem vagyunk cukik! - mondták egyszerre.
- Jó, jó! - adta meg magát Victoria. - Leülhetek az ágyra?
- Igen. - válaszolta Cole, félelemmel a hangjában. Azzal a vámpír helyet foglalt. Még elég sokáig tartott az égi háború. Ahogy a vihar vonult el, a kutyák úgy nyugodtak le. Mikor Victoria benézett az asztal alá, azt látta, hogy a farkasok már mélyen alszanak. A zivatar már elvonult. Victoria elkezdte bökdösni Annát, hátha felébred. De nem kelt fel. Ezért a vámpír elindult haza, Colé-kat pedig otthagyta az asztal alatt szunyókálni. Mikor Anna felébredt, azt látta, hogy emberalakban fekszik egy ágyban, de nincs mellette senki. Felült. Ekkor látta, hogy Cole szobájában van. Felállt, és elkezdte felmérni a szobát. Az egyik polcon meglátott egy képet, amin ő volt, körülötte szívecskékkel. A vérfarkas megfogta a keretét, és lefordította. Tovább ment, és az asztalon egy papírcetlit látott, ami Cole kézírásával volt írva:
„Kedves Anna!
Köszönöm, hogy meglátogattál. Legalább tudom, hogy jól vagy. Ha felébredtél, menj haza nyugodtan. Még találkozunk. Ezer csók:
Cole.”

Nos, sajnálatos módon jövőhéten jön ki az utolsó rész.

Ezért egy kis idézés következik most az utolsó fejezetből:

Mikor már közeledtek a telek felé, feltűnt nekik valami: nincs ott a ház. A magas fekete tornyok nem magasodtak a fák fölé, könnyen kivehető volt az óriási puszta az erdő közepén. Viszont mikor már nem takarták a fák az eltűnt ház helyét, akkor látták, hogy a közepén két ember állt. Kivehető volt egy nő és egy férfialak. A fiú bilincsben volt. Közelebb mentek. A felismerés villámcsapásként érte őket. 

*Ann*