VIII. fejezet

A harc előtti csend

 

- Tényleg! Mennyi az idő? – kérdezte Anna a többiektől.

- Fél 7 lesz 5 perc múlva. – mondta az óráját nézve Jeremy.

- Akkor Patrisa már… 2 órája benn van. Nem kéne kiengedni? – jutott a vérfarkas eszébe.

- Tényleg! Ki fog nyírni… - kezdte Victoria, és levette a gyűrűjét. Portált nyitott vele. – Patrisa! Patrisa! Drága tesóm, gyere ki!

- Meg fogsz halni! – lépett ki a lány az átjáróból. – Mondjuk leromboltam a házatokat, úgyhogy kvittek vagyunk.

- Mit csináltál? – nézett rá idegbetegen Dan.

- Te meg hogy kerülsz ide? – nézett rá zavartan a húga. – Mindegy. De ne kezdd ezt, nyugodj le, és senki sem fog meghalni.

- Te, meg a gengszterélet! – röhögött Jeremy. Patrisa elvörösödött:

- Csönd, tökfej! Én kemény csaj vagyok.

- Látom, nem vesztetted el a humorérzéked, vakarcs. Ebédidő! – azzal kisétált a helységből.

- Jaj, annyira fogsz hiányozni! Maradj is ott! –szólt utána a lány.

- Mi még nem végeztünk! Mit csináltál a házzal? – kezdte Dan.

- Hagyjál már bratyó! Erünnisz voltam, nem póni! Megérthetnél! – azzal elindult a szobájába.

- Na, nekem mindjárt mennem kell. – szólt nekik Anna. – Addig eszek én is valamit.

- Azt hiszem, én is veled tartok. – mondta komoran a Willkinson fiú.

- Nem hiszem, hogy lehetne.

- Itt nem te mondod a szabályokat, kiscsaj! – azzal Dan elindult kijárat felé. Anna sóhajtva követte:

- Na jó, de csak mert jó kedvem van.

- Hozzatok nekem is! – szólt utánuk Victoria.

- Engem is megdobhattok néhány zacsival. – mondta Laura.

- Én meg eszek valami orákulumnak való táplálékot. Jöttök? Csinálhatnánk sütit. – kérdezte az ottmaradt lányoktól Bea.

- Felőlem! – adta be a derekát Laura.

- Oké, de addig Néró elmegy legelni.  Néró, menj! – szólt a kutyájának, az pedig kiszaladt a házból. Kalandor nyüszítve bámult barátja után.

- Te nem füvet eszel. Azt hiszem. Gyere, te is kapsz valami kaját. – mondta a kis rottweilernek Bea, és elindult a lépcsőn. Laura és Victoria követte. Mikor felértek, Victoriának eszébe jutott valami:

- Tényleg, veletek mi történt, amikor Bea leesett Annáról?

- Ja, Néró hirtelen megállt, én meg őt néztem és kibillentem az egyensúlyomból. Laura elkapott, de velem a karjaiba nehéz lett volna utolérni benneteket. A kutyus szagot fogott, mi meg követtük. Pont jókor, jó helyen voltunk. Néró Kalandorhoz vezetett minket, aki épp bajban volt. Néhány kóbor kutyával verekedett. Az én kis rottweilerem miniatűr volt a többi állathoz képest. Sikerült elkergetnünk a támadóit, Néró segítségével. Az a németjuhász egy hős! A két kutyus jól összebarátkozott. Ugye Kalandorom? – guggolt le a lány a kutyusához, és megvakarta a füle tövét. – Utána visszatértünk az útra és követtük a nyomaitokat. Így jutottunk el hozzátok. Veletek mi volt?

Victoria elmesélte a lányoknak az egész történetet.

- És ez a Billy, ismeri Annát? – nézett Laura felvont szemöldökkel, a lányra.

- Elméletileg igen. - válaszolt Victoria.

- És honnan?

- Dunsztom sincs. Valószínű, régebbről ismerheti. Meg Anna valami Murrayt is említett, de fogalmam sincs, miről beszélt.

- Te nem tudod, ki az?

- Nem. Miért? Kéne tudnom?

- Hát igen! Kéne tudnod!

- Nem érted, hogy nem tudom! Elmagyaráznád, hogy ki az a Murray?

- Ő a Mágikus Lények Bíróságának vezetője.

- Értem. Ja! Hogy azt a manust Murraynak hívják!

- Igen! Leesett?

- Igen.

- Nagyot koppant. – nevetett Laura.

- Miután befejeztétek az értelmetlen hablatyolást, elkezdhetnénk csinálni a sütit? – szólt bele Bea.

- Jó, jó! Persze! Csak még egy kérdés! Nem említett egy Cole nevű pasast?

- Nem.

- Huh. Jó. Köszi. – nyugodott meg Laura. – Na, akkor kezdjük a sütögetést!

- Végre! – örült Bea. Mire a lányok felértek az emeletre, Anna és Dan már nyitották fel a pinceajtót. Lementek a helyiségbe.

- Hűűű! Ez mind vér? – csodálkozott a fiú.

- Miért, mire számítottál? – kérdezte Anna, meg sem állva, teljes nyugalommal.

- Hát… Nem tudom… Én a Lockwoodokból mindent kinézek.

- Hé! Hagyd már ezt abba! Miért nézel le minket? Az oké, hogy engem utálsz, mert egy szörny vagyok, de a testvéreimmel ne csináld ezt!

- Az apátok megkeserítette az életünket.

- De ők nem Dimitrij. Ők sokkal jobbak, mint ő.

- És te?

- Én rosszabb vagyok. Na, tessék! Egyél! – nyomott oda Anna a vámpír kezébe néhány tasak vért. Dan egy perc alatt megitta a neki adott vért. Anna ugyanígy tett.

- Köszi! – hálálta meg a fiú egy öleléssel testvérének. – Ez jól esett.

- Attól, mert megetettelek, nem leszünk öribarik, tesó! Na, vigyünk fel a többieknek is vért. – azzal, megfogtak pár tasak vért, és elindultak visszafelé. Mikor már a ház előtt voltak, hangot hallottak a hátuk mögül:

- Anna! Várj egy picit! – erre hátranéztek mindketten. Sten volt az. – Szia!

- Szia, Sten! Hiányoztál! – köszönt vissza a lány, odanyomta a vértasakokat bátyja kezébe, majd a fiú nyakába ugrott.

- Hé! Álljunk csak meg egy szóra! Már bocsánat, de én is itt vagyok! Bemutatnál? – zavarta meg a romantikus pillanatot Dan.

- Jaj! Ne nyavalyogj már! Nyugi van! Ő itt a barátom Sten. Sten, ő a másik bátyám Dan. – mutatta be őket egymásnak a lány.

- Örvendek a szerencsének! A nevem Sten Mills. – köszöntötte a fiú Anna testvérét.

- Hello! Az én nevem Daniel Willkinson. – mutatkozott be Dan.

- Na, most örülsz? – nézett Anna, a fiúra.

- Mi az? Csak tudni szeretném, hogy ki ölelgeti a húgom! – válaszolt Dan.

- Hirtelen, milyen törődő lettél. Eddig nem úgy volt, hogy utálsz?

- De, de lehet, hogy Lockwood vagy, de a húgom is egyben. – mosolyodott el a fiú, mire a lány viszonozta azt, majd kivette Dan kezéből a tasakokat.

- Na, akkor vigyünk be nekik ennivalót! Már biztos éhesek!

- Hát, akkor én megyek is. Nem zavarok tovább. – mondta Sten.

- Óóó! Ne menj még! Nem zavarsz! – győzködte Anna barátját.

- Na, maradj még egy kicsit, meg szeretnélek ismerni! – szállt be a győzködésbe Dan.

- Na, jó! Akkor maradok még, ha annyira szeretnétek. – adta be a derekát a fiú, azzal bementek a házba.

- Hahó! Hoztunk föl nektek is, ahogy kértétek. – ment fel Anna a konyhába, de néhány pillanat múlva, vissza is ért. – Üljünk le! – mondta a lány, s lehuppant a kanapéra, majd lehúzta maga mellé barátját. Miközben beszélgettek, elkészült a süti. Lehívták Patrisát, és közbe Jeremy is megérkezett. Egy óra múlva Anna fölállt, és azt mondta:

- Bocsi, de most mennem kell.

- Hát akkor én haza is megyek. – köszönt el Sten is a többiektől. Mikor kiértek a ház elé, egy hosszú csókkal köszöntek el egymástól. Mikor Anna már egy kicsit messzebb járt, egy fiú hangot hallott:

- Anna! Várj meg! – mondta a hang, s a fiú másodpercek alatt, ott termett mellette. Jeremy volt az.

 

Sziasztok! Egy kicsit elmaradtunk, de itt a kövi fejezet. :D Remélem tetszett. :D

*Ann*

VII. fejezet

A farkas támadás

 

- Ne menj el! Várj még! – mondta Bea. Ekkor megszólalt Victoria telefonja:

- Szia Dan. Hol? Mi? Jeremy? Az előbb meg… Tényleg, nincs itt. – mondta, miután körbenézett. – Máris indulunk. Oké. Szia! – azzal letette a készüléket.

- Mi van Jeremyvel? – kérdezte Anna aggódva.

- Dan után ment. –ekkor mindenki körbenézett. – De baj van. Jeremynek súlyos sérülése van. Mielőtt letámadnál, nem Dan miatt. Siessünk, segítség kell. – mondta Victoria, és magához hívta Nérót. – Induljunk.

- Gyorsan oda kell érnünk! – mondta Anna, és elindult a kijárat felé. – Gyertek, üljetek fel a hátamra! – azzal a lány egy óriási farkassá változott.

- Nyugi, vámpír vagyok, vagyok olyan gyors. – mondta Victoria. – De Bea, te ülj fel nyugodtan. – ekkor Bea félénken Annához lépett.

- Nyugi Bea! – nyugtatta meg Laura a lányt. – Én ott leszek közvetlen mögöttetek, és ha leesel, elkaplak, de nem fogsz.

Eközben Dan már jó messze járt a háztól. Ha vámpír vagy, sokkal egyszerűbb a közlekedés. Megállt pihenni. Ekkor lépteket hallott. Hirtelen egy farkas jelent meg előtte, és morogva készült a támadásra. Dan felvont szemöldökkel vette szemügyre az állatot, majd ő is támadó állást vett fel. A ragadozó rátámadt a fiúra. Dan könnyen verte vissza a támadást. Az állat nagyon megsérült, ezért farkasüvöltésbe kezdett. A vámpír most eszmélt fel. A farkas a társait hívta. Pár perc múlva kb. 10 farkas vette körül Dant. A falka tagjait külön-külön le lehet győzni. Erejük a csapatban rejlik. Ezért rettent el a fiú. Ekkor az egyik állat ráugrott Danre, és leterítette. A fiú könnyedén lerúgta magáról a farkast, az pedig egy fához csapódott, és nyekkenve elhunyt. Egy másik is megpróbálta a támadást, de a vámpír elhajolt, és a ragadozó átugrott felette. A többi farkas is támadt. Kettőt le tudott ütni, de az egyik hátulról ugrott, és összekarmolta a hátát. Dan felordított fájdalmában, és dühösen rúgott bele az állatba, de a többiekkel nem bírt. Túl sokan voltak. Ekkor nem várt segítség érkezett.

- Szevasz, tesó! – mondta Jeremy, miközben leszedett egy farkast bátyjáról.

- Te meg mi az ördögöt keresel itt? – nézett Dan a fiúra.

- Nem is örülsz nekem? – kérdezte Jeremy.

- Azért jól jönne némi kis segítség. – ismerte be a fiú. Jeremy nem habozott, rögtön földhöz vágott még egy támadót. De egy másik a háta mögött volt, és nagyot harapott a lábába. Jeremy felszisszent, megragadta támadóját, és elhajította, majd összerogyott. A farkasok megijedtek a fiútól, és rögtön visszavonultak. Halott társuk köré gyűltek. Dan öccséhez guggolt, előkapta mobilját és Victoriát tárcsázta. Miután elmondta a lánynak a történteket, és odahívta őket segítség gyanánt, Jeremyhez fordult:

- Miért mentettél meg?

- A tesók összetartanak, nem? – mosolygott a fiú.

- Olyan ismerős vagy. Pedig sosem láttalak. A hangod, az arcod… - ekkor bevillant Dannak valami. Ez az arc… Ez a hang… Olyan, mint… a barátnője gyilkosáé…

 Ez alatt a házban:

Bea óvatosan belekapaszkodott a vérfarkas szőrébe, és felmászott a hátára. Remegve mutatott Lauráéknak felfele mutató hüvelykujjat, jelezve, hogy elhelyezkedett.

- Csak egy gond van. – mondta Laura.

- Mi? – kérdezte Victoria.

- Hogy Anna nem fér ki az ajtón. – nyögte. De Anna az ajtó javítási árának a gondolatától sem rettent vissza. Nyugodt szívvel törte ki a bejáratot.

- Anna! Tudod, hogy ezért a kis attrakciódért milyen mélyre kell nyúlnom a pénztárcámba? – háborodott fel Bea. A vérfarkas „Bocsáss meg, ártatlan vagyok” kutyatekintettel nézett rá.

- Engem nem versz át! Nem dőlők be ennek a cuki tekintetnek! – nézett vissza Annára felvont szemöldökkel. –Kitaláltam. Te fizeted ki a kárt.

- Vigyázz, mert a hátamon ülsz. – prüszkölt egyet a vérfarkas, majd hirtelen elindult. Így tette Victoria is. Laura Anna háta mögött loholt, így védve Beát a leeséstől. Néró hasonló sebességgel haladt mellettük. Az orákulum-lány a kutyust nézte. Az pedig hirtelen megállt. Bea kibillent az egyensúlyából, és lepottyant testvére hátáról. Laura időben elkapta. Victoria és Anna mit sem vett észre a történtekből. Laura, Bea és Néró, hármasban maradtak.

- Mi a baj, Néró? – kérdezte Laura a kutyustól, de az meredten figyelt, mit sem törődve a lánnyal. Néró szagot fogott, és sietősen elindult a szag irányába. Ekkor kutyamorgást, ugatást, kemény harc hangjait hallották, eléggé közel hozzájuk. A kutya a hangok irányába indult. A lányok követték. De Néró belehúzott, Laura pedig nem szívesen hagyta volna magára Beát, így lemaradtak. Victoria és kísérője elfáradtak, így egy kicsit lassítottak.

- Tudod én próbáltam megvédeni, de néha… - mondta végül Anna a lánynak. – Balul sült el. Hiába, csak jót akartam.

- Tudom, hogy Patrisa nem könnyű eset, és én tisztellek is ezért téged, mert konkrétan te nevelted fel. – válaszolt Victoria.

- Köszönöm. Egyébként én, és te nagyon különbözünk.

- Miben?

- Például abban, amit szeretünk, és akit szeretünk. – mondta Anna elsavanyodott képpel Stenre gondolva.

- Miért, te mit szeretsz csinálni?

- Biztos nem azt amit te, de jobb, ha nem tudod.

- Miért? Én szeretném tudni.

- Jó! Ha annyira akarod! De tényleg tudni akarod?

- Igen.

- Gyilkolni. – mondta Anna. – De legfőképp azt imádom hallani, amikor az áldozat elkezd ordítani kínjában. – nézett a lány pszichopata tekintettel Victoriára.

- Akkor nem is különbözünk annyira. –pirult el a lány. – Senkinek sem mondtam el. Tudod, én úgy vagyok feltüntetve, mint jó kislány. Senki sem tudja mit szeretek igazán.

- De most már én tudom. Szerintem el kéne mondanod nekik.

- Minek? Akkor úgy néznének rám, mint egy szörnyetegre. Jó nekem ez így. Rég nem öltem. Csak állatokat. Bármit megtennék, hogy újra érezzem, ahogy a hatalmamba kerítek egy embert, egy gondolkodó lényt. Hogy érezzem a rettegését. Az a legjobb érzés a világon. – kezdett belemerülni a témába Victoria.

- Tudom, de én nem titkolom vérszomjamat, és én mindig gyilkolok, amikor csak tudok. És amikor egy ember életét elveszem, nem tudom megállni, hogy minimum még 3 embert meg ne öljek.

- Jó, de te nem úgy nevelkedtél, ahogy én. Te gyilkolhattál, apád nem tartott vissza. Viszont az én apám egy igazi szent. Tartanom kell magamat az erkölcshöz, mert nem akarom szégyenbe hozni a családom azzal, hogy nem tudok uralkodni magamon. Mindenkinek vannak titkai, amik nem kell, hogy kiderüljenek. Ez is egy olyan titok.

- Tehát, nem akarsz olyan lenni, mint jómagam. Én, hidegvérrel gyilkolok, mert erre nevelt az apám. Már őrületesen sok ember szenvedett miattam, de engem nem érdekel. Sőt olyat is csináltam már, hogy a gyerekek szeme láttára gyilkoltam le a szüleiket, egymagam. Még most is emlékszem, ahogy a sok gyermek ordít a szülőjéért. Apák, és anyák könnyei egyaránt csordultak végig az arcomon, gyerekeik életének megkíméléséért imádkozva, miközben szívtam ki testükből a vért. Néhány gyermeket élni hagytam, de a legtöbbet meggyilkoltam. Olyan is volt, mikor csak később mentem értük, és akkor oltottam ki életüket.

- Tudod Anna, én jól tudom, az éjszaka gyermekei vagyunk. Hogy benne van a vérünkben a gyilkos vágy. Az egyensúly megvan a jó és a rossz között. De te kicsit kibillentél. Tudod, az istenek léteznek. És van egy olyan mondás, hogy amennyi szenvedést okoztál, annyit fogsz szenvedni a túlvilágon. Lehet, hogy most röhögve fogod fel, hogy mennyi fájdalmat okoztál, de később ugyanannyit fogsz visszakapni. Te sem így fognád ezt fel, ha a te szüleidet mészárolták volna le a szemed előtt, és te semmit se tehettél volna. Ha végignézted volna, hogy akár Jeremyből, vagy Laurából szívják ki az életet. És te rettegve vártad volna, hogy érted mikor jönnek el, hogy kioltsák az életed. Ahhoz képest, hogy ekkora erőd van, és ilyen idős vagy, kissé gyerekesen fogod fel a dolgokat. Túl kevés a tapasztalatod. De majd te is megtanulod, ha egyszer rád mérnek csapást. Nekem nem sok közöm van ahhoz, hogy kit gyilkolsz le, hogyan és mikor. Ezt fogd fel baráti jó tanácsnak.

- Látod! Pont ezt mondtam! Igenis sokban különbözünk egymástól! Én egy szörnyeteg vagyok, és szemrebbenés nélkül gyilkolok. Teljes szívemből remélem, hogy meg tudok változni. Ismerem egyébként azt a mondást, és az érzést is. Nehogy azt hidd, hogy nem éltem át. Attól lettem ilyen. Ilyen szörnyeteg.

- Miért, kit vesztettél el, hogy egy szörnyeteggé változtatott a halála?

- A vőlegényemet.

- Ki végzett vele?

- Az egész falunk.

- Hogy történt?

- Tudod, ő mágus volt. A falunkban volt egy szokás, hogy egy évben egyszer végigmentek a házakon, és megnézték, hogy vannak-e boszorkányok a község területén. 1621. január 24-én eljöttek hozzánk. Addig nem bukott le Erik. De azon a napon felfedezték a titkát. Egy ismeretlen ember küldte ránk őket, mert addig nem is jöttek, egyszer sem. Először engem vádoltak, hogy én vagyok a boszorkány, de addig nem hagytak békén, amíg Erik be nem vallotta, hogy ő a mágus, és ezért azon estén, máglyán égették el. Az áruló az óta sem került elő. – mikor Anna a végére ért a történetnek, már oda is értek.

- Sziasztok! – köszönt Anna a fiúknak, miközben átváltozott. – Te jól vagy, Dan? – nézett a lány Danre. 

- Sziasztok! Igen, köszi. – válaszolt a fiú.

- Jeremy! Hogy vagy? – kérdezte, Anna Jeremytől, miközben letérdelt mellé.

- Megvagyok, köszi. – ült fel a fiú. – Inkább segíts felállni! – mondta Jeremy, mire Anna felállt, és felsegítette testvérét. – Tényleg! Hol van Bea és Laura?

- Hát… Ööö… Bea a hátamon utazott, de úgy látszik útközben leesett, nem vettem észre, de remélem Laura elkapta. Mi az ott? – kérdezte Anna a farkasokra nézve.

- Áááá, semmi. Csak az egyik farkas meghalt. - mondta Jeremy. Anna odament az állatokhoz, utat tört magának köztük, és leguggolt a halott farkas mellé.

- Mondtam neked Billy, hogy húzódj meg, de te nem hallgattál rám. A te kis bakid miatt az egész falka meghal. Mázlijuk, hogy nem én ölöm meg őket, hanem valaki más. Tudod te azt nagyon jól, hogy ha én teszem meg, akkor nagy gázban vannak. Szólhatnék Murraynak, erről a kis incidensről, de én olyan jószívű vagyok, hogy nem mondok neki erről semmit. Sajnálom, hogy te ezt már nem tudod meghálálni. Na, mindegy. – állt fel Anna a holt fiú mellől, még mindig megtartva hidegvérét. – Ha jót akartok, elmentek Hellwood közeléből, a világ másik felére, különben megbánjátok. – mondta a lány az élő farkasoknak, nagyon komolyan, miközben odament barátaihoz.

- Várjatok! –mondta Victoria a távozni készülő állatoknak. –Én talán tudok segíteni. – azzal előszedte nyakláncát, melyet a felsője takart. Egy kis ampulla volt rajta. Benne lila színű folyadék volt. A lány odasétált az elhunyt farkashoz, kinyitotta az állat száját, és belecseppentett a nyakában lógó ampulla tartalmából egy cseppet. Miután végzett, felállt. A többi állat csodálkozva és gyanakodva nézte végig a jelenetet. Pár percig semmi sem történt.

- Legyetek türelemmel. – mondta Victoria.

- Csak megalázza a fajtánkat és hallottainkat. Végezzünk vele! Billyért! – kezdte az egyik farkas (melyen fura mód nyakörv díszelgett), és morogva indult meg a lány felé. A ragadozó már majdnem ráugrott Victoriára, mikor nyöszörgést hallottak. Mindenki a hang irányába fordult. A halott farkas adta ki magából. Kinyitotta a szemét, és egy nagy lélegzetet vett. Társai megbénultak a csodától. Már nem ellenségeskedve, hanem csodálattal néztek Victoria felé. Billy lassan felállt, de még szédelgett. Két állat közrefogta, és így segítették őt.

- Köszönettel tartozunk, leány. Bocsáss meg, hogy kételkedtünk benned. – kezdte a nyakörves farkas. –Hálánk jeléül fogadd el a nyakamon lévő díszt. És természetesen elmegyünk az erdőből. – azzal odament Victoriához, és várakozóan nézett fel rá. A lány zavartan csatolta le a nyakörvet az állatról. -Most távoznánk. Köszönjük a segítséget. Ha szükség lesz ránk, mi ott leszünk. – azzal szólt a falkának, és elmentek.

- Jeremy! – szólt Vic a fiúnak. – Egy vérfarkas harapott meg. A méreg a véredben van. Ez majd segít. – azzal odasétált féltestvéréhez. A fiú kinyitotta a száját, és a lány neki is adott egy cseppet bele.

- Köszi. Ez nagyon rossz. – vágott egy fintort Jeremy. – Az a farkas hogy bírta ki?

Ekkor Bea és Laura odaértek. Két kutyával tértek vissza. Egy kis rottweilerrel, és egy idősebb németjuhásszal.

- Néró! – örült meg Victoria a kutyusának. Azzal a kezében lévő nyakörvre nézett. – Van egy ajándékom számodra. – Azzal odament kutyájához, leguggolt hozzá, majd kicserélte a németjuhász régi nyakörvét, a farkasoktól kapottra.

- Ő lenne Kalandor, aki elveszett? – nézett Anna, a kiskutyára majd Beára.

- Igen, ő az. – válaszolt a lány.

- Én megmondtam, hogy kapaszkodj! Az a kérdés, hogy megfogadtad-e a tanácsom. – mondta halál komolyan Anna.

- Én… Hát… Ööö… Próbáltam kapaszkodni, de nem sikerült. – bizonytalankodott Bea.

- Na, mindegy. Megint fel kéne ülnöd rám, de most abból a célból, hogy ne essen le Jeremy.

- Rendben. – egyezett bele Bea.

- Akkor gyerünk! – mondta Anna, mire átváltozott. A többiek fölsegítették a lányra Jeremyt, aki Beába kapaszkodott. Negyed óra múlva otthon is voltak. Leszálltak Annáról, majd ő visszaváltozott. Bementek a házba, Jeremy pedig hitetlenkedve nézte a helyet, ahol az ajtónak kellett volna lennie.

- Anna volt! – mutatott a lányra Bea.

- Nem is! Victoria volt! – mutatott Anna Victoriára.

- Gyerekesek vagytok. És Anna, te voltál. Vita lezárva. – nézett unottan a vérfarkasra a lány.

Vasátnap van, tehát itt vot a következő rész. Köszönöm, hogy elolvastad. Remélem tetszett. :D

*Ann*

U.I.: Bocsánat, hogy *Patr* nem posztol, csak sajnos technikai hiba miatt nem a gée nem tudja megnyitni az eredeti történetet. :(

Üdv! Mivel szerda van, itt az új rész!

VI. fejezet

A testvérek egymásra találnak

 

Miközben Annáék enni mentek, Patrisa felébredt. De nem volt egyedül. Az ágy mellett egy lány állt, aki pontosan olyan volt, mint Patrisa, csak egy kissé más stílussal. Amikor Patrisa észrevette őt, sikoltozva a falhoz simult.

- Ki vagy te? Hogy jutottál be? Mit keresel itt? Mit keresek én itt?

- Nyugi, Pati! Nem bántalak. Én vagyok az ikertestvéred. Victoria. Eljöttem érted, és most velem kell jönnöd. – azzal megragadta a lány kezét, és levette a gyűrűjét, majd azt a földhöz dobta. A gyűrű egy portált nyitott. Victoria belökte testvérét a portálba, majd felkapta a gyűrűt, s ő is belépett. Az átjáró bezárult mögötte. Victoriának ugyanolyan hosszú szőke haja volt, mint neki, csak fekete csíkok voltak benne. Egy nyúzott Rolling Stone-os póló volt rajta, és egy szakadt farmer rövidnadrág. A szeme ugyanolyan mélykék, mint Patrisának. Lábán tornacipő volt. Tekintete és megjelenése szabad volt, de tiszteletet parancsoló is egyben. Mikor a portál kinyílt, a lányok kiléptek. Elég furcsa helyre érkeztek. Egy tág ligetre, hol csak egyetlen ház árválkodott a fák között. De nem akármilyen fák között. A leveleik a szivárvány összes színében pompáztak. A fű sötétlila volt. Az ég világoszöld, s feléjük egy élénkkék kutyus közeledett.

- Hol vagyunk? – ámult el Patrisa.

- Ez Hopeworld. Ez az otthonom. Ott pedig Néró jön, a kutyám.

Az eb, mikor odaért, boldog csaholással üdvözölte gazdáját, s annak vendégét. Victoria megszorította Patrisa kezét, és a ház felé húzta. Az épület sem volt éppen szokványos. Teteje nem volt. Úgy nézett ki, mintha 4 üres építőkockát négyzet alakban egymásnak toltak volna. A ház mélylila volt, neon-sárga ajtókkal és ablakokkal.

- Vigyél haza! – torpant meg Patrisa.

- Gyere velem, és megmutatom, amit akartam, aztán hazaviszlek. –nézett rá keményen Victoria. – Amúgy se tudsz egyedül hazajutni, szóval nincs más választásod.

- Na jó. De elmondanád, hogy most mi van?

- Persze. Szóval a telefonba már sok mindent elmondtam. Hamarosan találkozol a bátyáddal. –csillant fel a lány szeme. – Bocsi, hogy ilyen kemény voltam, de nem tudom elhinni, hogy tényleg itt vagy! – azzal Patrisa nyakába ugrott. Patrisát meglepte a váratlan fordulat, de azért nevetve viszonozta az ölelést.

- Mi történt veled, hé! – mosolygott Patrisa.

- Meg kell szoknod az ilyeneket. Na, menjünk, David már vár.

- David? – ekkor az ajtóhoz léptek. Kinyitották előttük az ajtót. Pontosabban egy fiú nyitotta ki. Mikor meglátta Victoria mellett testvérét, szeme elkerekedett:

- Patrisa! Tényleg te vagy az?

- Igen, így hívnak. Olyan ismerős vagy valahonnan.

- A bátyád vagyok. Gyere ide, oly régen nem ölelgethettelek meg. Tudod, te anyunál nevelkedtél. Mi pedig apunál. Ezért nem ismerjük úgy egymást. Kiskorodban sokat voltál velem. Emlékszel Frankra az oviból?

- Frank! Azaz! Pontosan olyan vagy, mint ő. Idősebben persze.

- Patrisám! Én vagyok Frank. Akkor inkognitóban voltam, hogy megvédjelek.

- És emlékszel Alice-re? – kérdezte Victoria a lányra.

- Hogyne. Mindig összekevertek minket az oviban, mert ugyanúgy… várjunk csak… csak nem te voltál Alice?

- De, de. – nevetett Victoria. –  Tudod, John (Wilkinsonék apja) miatt hagyta ott Elenor (Anyuka) Dimitrijt (Lockwoodék apja), de aztán visszament hozzá. Ezért Anya bosszúból nem hagyta, hogy Apa láthasson téged. Ebbe betegedett bele. Mikor én 16 voltam, John… Meghalt… Az volt az utolsó kívánsága, hogy találjunk meg téged, és védjünk Dimitrijtől. Különben legközelebb rajtad fog csattanni az ostor.

- Akkor ezért gyűlölt annyira.

- Igen. De most, hogy itt vagy, már nincs olyan nagy veszély. Itt nem tud bántani senki. Itt maradsz velünk és elmúlik a vész. – szólalt meg Dan.

- Én nem maradhatok itt. Annáék már várnak.

- Anna Lockwoodról, Jeremy Lockwoodról, és Laura Hillről beszélsz? Nem érted? Ők Dimitrij gyerekei! Nem bízhatsz bennük. Hidd el, hogyha majd az apjuk és közted kell választani, nem lesz kétséges, hogy melyik oldalra állnak. – folytatta Victoria.

- De ők a barátaim és testvéreim egyben.

- Barátokból születnek a legrosszabb ellenségek. Mindent tudnak rólad, és azt könnyen felhasználhatják ellened. De te döntesz. Elmehetsz, de veled leszünk, és ha kell, megvédünk!

- Nem vagyok ártatlan kiscica! – csattant fel Patrisa. – Képes vagyok megvédeni magam!

- De az ex-nevelőapád erősebb, mint hinnéd! És sokkal kegyetlenebb!

- Nem érdekel! Vigyél vissza!

- Jó, de egy kicsit maradj még, kérlek! – mondta Victoria.

- Nem ő dönt, Vic! Patrisa! A bátyád vagyok és kötelességem megvédeni téged! Mindkettőtöket! Nem akarom, hogy bármi bajotok essen. –s megragadta Patrisa karját, és közelebb húzta magához. – Nem foglak újra elveszíteni. –erőteljesen a lány szemébe nézett. Szinte égetett a tekintetével. – Ezt jegyezd meg egy életre! – majd elengedte Patrisa kezét, és elviharzott.

- Meg kell értened Dan! – kiáltott erőtlenül bátyja után Patrisa. Szemében könnyek csillogtak. Victoria átkarolta ikertestvérét, majd így szólt:

- Majd megnyugszik… De neked is meg kell értened, hogy ez neki milyen fontos, ő ilyen. Mindent megtenne a családjáért. És ez jó. De néha túloz. Mindent feltett arra, hogy megkeressen és megvédjen. Legyél vele elnéző.

- Ne szépítsd, Vic. Csak magamra gondoltam. Beszélnem kell vele. Én se szeretnélek titeket elveszíteni, ha már így egymásra találtunk. Mi lenne, ha ti is eljönnétek velem a házba?

- A Lockwood tesókhoz? – fintorgott Victoria.

- Ez az egyetlen lehetőség. – nézett elszántan testvérére Patrisa. - Beszélek Dannal.

- Patrisa, lehet, hogy nem kéne…

- De muszáj. – azzal a bátyja után indult a lány. Victoria követte.

- Akkor én is jövök. – azzal bekopogtak az ajtón, majd benyitottak. Dan éppen az ágyán ült és a laptopja képernyőjére tapadva, pötyögött a billentyűzeten. A két lány a két oldalára ült, Patrisa pedig lecsukta a gépet. A fiú mérges pillantást vetett húga felé, majd újra fel akarta nyitni laptopját, de Patrisa rátette a kezét:

- Dan, figyelj!

- Na, mi van? – dőlt hátra megadóan. – Hallgatlak.

- Van egy megoldás. Eljöttök velem a hellwoodi otthonomba. A házamba.

- Mi?!? Lockwoodékhoz? Kizárt! – tiltakozott a fiú.

- Dan! Ott legalább szemmel tudnánk tartani Patit. És Lockwoodékat is. – szállt be a győzködésbe Victoria. Dan elgondolkodott a dolgon. Először Victoriára, majd Patrisára nézett.

- Oké. Na, lányok. – azzal átkarolta húgait. – Irány Hellwood! De siessünk, mindjárt kitör a háború.

Összepakolták a legfontosabb dolgaikat, majd az udvarra mentek. Néró szomorúan, nyüszítve kísérte el őket a portál helyéig. Victoria leguggolt hozzá, és megdögönyözte.

- Ő nem jöhet? – nézett Patrisára könyörögve testvére.

- De.

- Szuper! Néró! Póráz! – adta ki a parancsot a kutyának Victoria. Az állat pár perc múlva, egy hosszú pórázzal a szájában jelent meg. Gazdája rácsatolta, majd gyűrűje segítségével portált nyitott. Besétáltak az átjáróba, és Patrisa háza elé érkeztek meg. De mikor kimentek, Néró már nem volt élénkkék csodakutya. Egy közönséges németjuhász lihegett helyette.

- Ez hogy történt? – mutatott Néróra Patrisa.

- El kellett vegyülnie valahogy a Földön. – mosolygott Victoria.

- És mi hol fogunk aludni? – nézett szemrehányóan Patira Dan.

- Van pótágyunk.- Mikor Patrisa belépett, Beát találta az étkezőasztalnál.

- Patrisa! Hála az égnek! Hol voltál? – ugrott barátnője nyakába a lány. De ekkor megjelentek mögötte a többiek.

- Ööö… sziasztok! Bea vagyok! Ti kik vagytok? – köszöntötte őket kedvesen.

- Milyen Bea vagy? Ugye nem Lockwood? – méregette a lányt hűvösen Dan.

- Dan! – szólt rá Patrisa bátyjára.

- Mi van? Fő az óvatosság. Daniel Willkinson vagyok, és bármi áron megvédem a húgom! Ha egy ujjal hozzáérsz, megbánod.

- Dan! Elég legyen! Ez több a soknál! – szólalt meg mögöttük Victoria. Bea elámult.

- Két Patrisa? Megőrültem volna, vagy a klónod szólt hozzám? - nézett ijedten Bea barátnőjére.

- Szia! Victoria Willkinson vagyok. Patrisa ikertestvére. – és odalépett Beához, s kezet fogott vele. De ekkor Néró is előtűnt.

- Juj, de édes! – olvadozott Bea. – A tiéd? – kérdezte Victoriától.

- Igen! Imádom! Nérónak hívják, és tud egy csomó trükköt.

- Mutasd meg! Kalandort is próbáltam tanítani, de… elveszett.

- Mikor?

- Pár napja.

- Kalandor elveszett? – hüledezett Patrisa.

- Igen…

- Néró meg tudja találni. De sajnos, csak a háború végén.

- Tényleg, hol vannak Annáék? – kérdezte Patrisa, Beától.

- Addig jó, amíg nincsenek itt. Éhes vagyok. Nincs itt valahol egy kis vér? Vérszagot érzek.

- Néró is érzi.

- Itt nincs semmilyen vér! – tiltakozott Patrisa.

- De van. Minek az neked? – lépett be Jeremy a házba. – Látom, meglett a vakarcs. Méghozzá duplán. És látom, egy pasit is szerzett. Mi ez? Star Wars? Klónok támadása?

- Látom, megjött egy Dimitrij fattyú. - jegyezte meg Dan.

- Mi van, te kis… Miről beszélsz? – komorodott el  Jeremy. Ekkor belépett Anna és Laura is.

- És, itt van a másik kettő.

- Hagyd abba, Dan! – szólt rá Patrisa a fiúra.

- Megölöm ezt a gyereket! Fogjatok le, mert széttépem! – vicsorgott Jeremy.

- Nyugi, bátyó! Ne izgasd fel magad! – nyugtatta meg Anna a testvérét.

- Ki ez a fiú? Mert elég nagy a pofája. – mondta Jeremy.

- Patrisa bátyja vagyok. Daniel Willkinson, személyesen!

- És ki ez a klón a kutyával? – folytatta a fiú.

- Szia! Victoria vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek. Te ki vagy? És ők kik? – nézett Annáék felé Victoria.

- Kösz vakarcs, hogy rám küldöd a bratyód.

- Ne nézz rám tökfej, ő alapból ilyen. Dan, a te kedvességed, felér egy zsák krumpliéval. – szidta le testvérét Patrisa.

- Vakarcsnak nevezted a húgom? – vicsorgott Dan.

- Ez vicc Dan! Nyugodj már le! – szólt közbe Patrisa.

- Ha így viselkedsz, el is mehetsz! Az ajtó arra van! – szólt Dannak Anna.

- Szívesen elmennék, de nem hagyom itt Patrisát nektek!

- Istenem, Dan! Ők nem farkasok! Szűnj már meg! – kiabált rá testvérére Patrisa. – Olyan gyerekes vagy!

- Gyerekes vagyok? Majd ha az apjukkal kézen fogva tőrt döfnek beléd, akkor mond, hogy gyerekes vagyok!

- Te nem tudsz semmit! Nem is ismered őket!

- De a fajtájukat igen!

- Na, elég lesz, idegesít ez az ember! – szólalt meg Jeremy, és Dan torkának ugrott, de a fiú kivédte a támadást. Jeremy újra támadt.

- Hagyjátok abba! – ordított Patrisa. – Anna, segítesz?

- Na, jó! Mindkettőnk elkapja a saját bátyját! Háromra! – egyezett bele a lány.

- Oké!

- Egy! Kettő! Három! – a két lány, magukat nem kímélve választotta szét a két vámpírt, de Dan véletlenül belekapott Anna karjába. A lány felszisszent, de azért volt ereje falhoz vágni bátyját. Patrisa ugyanezt tette Dannal.

- Mit csinálsz, te őrült! Te szemét! Utállak! – ordította Patrisa, s minden egyes szót pofon követett. Dan megfogta a lány karját, és fölállt:

- Ha így utálsz, akkor elmegyek! Vic, gyere! – szólt oda a lánynak a fiú.

- Én nem megyek, Dan! Nem lakolok a te bűnödért! – majd ikertestvéréhez lépett, és átkarolta.

- Hát jó! Patrisa! Tőled többet vártam. – és az ajtóhoz lépett. – A végzeteddel élsz egy házban! – majd kinyitotta az ajtót, kilépett, és becsapta maga után. Patrisa Annához szaladt.

- Jól vagy? Bocsássatok meg Dan miatt. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz… Annyira sajnálom! Anna, a kezed!

- Semmi baj, jól vagyok. – szólt Anna.

- Igyál! Ez súlyos seb. – győzködte Patrisa testvérét, és odanyújtotta csuklóját neki.

- Ne is kérj tőlem ilyet. Soha nem tenném meg. – hüledezett Anna.

- Semmi esetben? – kérdezte Patrisa.

- Teljességgel kizárt!

- Te akartad! – azzal az étkezőasztalhoz ment, és egy kést vett elő, majd Annához lépett. – Én okoztam a bajt, én is hozom rendbe! – majd a késsel megvágta a kezét. A sebből folyni kezdett a vér.

- Patrisa, ne csináld!

- Igyál Anna! Különben elvérzek.

- Tedd, amit mond! – szólt bele Bea. Anna nagyot nyelt, és a sebbe mélyeztette a fogát. Mikor Patrisa elsápadt, Jeremy letépte Annát a lány karjáról. Anna sebe teljesen begyógyult, testvéréé is szebb lett. Anna fogában véralvadásgátló van. Patrisa magához tért a kábulatból. Testvére azonban rákapott a vér ízére. Újra inni akart belőle. Már nem Anna volt, hanem egy szörnyeteg. Patrisának ugrott, de Jeremy elkapta és lefogta.

- Hugi! Nyugi van! – ordította az arcába. De Anna nem változott. Teljes erejéből a falhoz vágta testvérét, az pedig nyekkenve terült el a földön. Patrisa megijedt ettől az Annától, de a félelem valahogy bátorságot is adott neki. Testvérét észhez kellett térítenie. Ezért Annát a földre teperte, mélyen a szemébe nézve azt mondta:

- Te vagy Anna Lockwood! Emlékezz! Én Patrisa vagyok, a testvéred! Nem akarsz megölni! Szeretsz engem, és én is szeretlek téged! – ez hatott. Anna szeme az élénkvörösből barnára váltott. Tekintete ellágyult, és zavartan Patrisára nézett.

- Mi történt? Mássz már le rólam! – lökte le Anna magáról a testvérét.

- Hála az égnek, visszatértél! – s Patrisa az ex-szörnyeteg nyakába ugrott.

- Mi ez a szeretetroham? Csak nem nyertem a lottón? – viccelődött Anna. Minden egy pillanatnak tűnt. Victoria, Bea meg Laura, az egyik ámulatból, a másikba estek. Nem igazán tudták követni az eseményeket, csak örültek, hogy jól alakult minden. Néró már az elején nyüszítve bújt az asztal alá. Patrisa és Victoria elmesélte Laurának és Annának, hogy Dan miért viselkedett így. Amit Victoria és Dan Patrisának mondott, azt ő továbbadta.

- A reakciója túlzás volt, de kicsit megértem. – mondta Victoria. – A nevében is bocsánatot kérek.

- Bocsánatot?! Bocsánatot?! Majdnem megölte a bátyámat, meg engem! – kiáltotta Anna.

- Ha úgy vesszük, te is majdnem megöltél. Erősebb ellenfelekkel is küzdöttetek már, és a sebed sem volt halálos. – kontrázott halálos nyugalommal Patrisa.

- Jó, de az nem direkt volt! Ezt te is tudod! Te akartad, hogy igyak belőled, és ez lett a következménye. Nekem nem szabad embervért innom! – mondta testvérének a lány.

- Nem ittál semmiféle embervért. Közülünk csak Bea ember. Sőt! Ő sem az! Ha mondjuk, néha figyelnél a családodra, és nem csak magaddal törődnél, akkor tudnál ezekről a dolgokról. – vágta hozzá Patrisa. – Bea jól kezeli ezeket a folyamatos hazudozásokat, de én nem olyan ember vagyok! Tudod, milyen rossz nekem, hogy semmit sem osztasz meg velem? Miért nem bízol bennem? Miért kell mindig másodkézből megtudnom a dolgokat?

- Ha valami van, mindig hisztizel, vagy elvonulsz! Tudod, milyen idegesítő tudsz lenni?

- Miért, mit csináljak? Örömtáncot járjak, hogy még egy hazugságra fény derült?

- Folyton kibújsz a felelősség alól! Olyan vagy, mint egy óvodás kislány! Csakhogy anyuci meghalt! Ez a való élet! Patrisa, nőjj már fel!

- Lányok, ne veszekedjetek! Azzal nem segítetek a helyzeten. – nyugtatta őket Laura.

- Te ne szólj bele! Te is jó pár éven keresztül a szemembe hazudtál.

- Patrisa! Figyelj! Én el akartam mondani, de hát Anna nem…

- Anna nem akarta? Tényleg? Tudtommal felnőtt ember vagy, tudsz önállóan dönteni! – kelt ki végül magából Pati.

- Jaj, ne! Patrisa, gyere velem! Nem szabad így… - érintette meg a vállát Victoria. – Olyan vagy, mint Dan. Ha túlságosan feli…

- Hagyj békén Vic! – kiabált rá tesójára Patrisa.

- Na, mi van? Kicsit dühös a csaj, és máris dédelgetjük? Victoria! Ne féltsd már ennyire! Ami itt sérül, az maximum a büszkesége. – nézett a lányra gúnyosan Anna.

- Remélem, nem ütött abban az apjára, hogy… - kezdte Victoria, de már késő volt. Patrisa szeme jégkékké vált, de úgy, hogy pupillája eltűnt, s a kéken kívül más szín nem volt benne. Tekintete gyilkos lett. Körmei karmokká váltak, agyarai nőttek, lába fúrialábbá változott. Feje már nem Patrisáé, hanem egy erünniszé volt. Karja és teste közt bőrhártya feszült. Üvöltött, majd célba vette Annát. A lány mélyen lehajolt, így a fúria tovább repült, és a falnak csapódott.

- Mi történt? – nézett Victoriára Anna.

- Dimitrij egy boszit küldött Johnra. Az pedig megátkozta, hogyha a gyerekei teljesen kikelnek magukból, akkor egy órára fúriává válnak. – hadarta Victoria. Ekkor Patrisa megrázta magát, s még dühösebben fordult vérfarkas testvére felé. Bea és Laura az asztal alá bújtak. Az erünnisz támadt, és ha Victoria nem nyit előtte a gyűrűjével átjárót, Anna nem élte volna ezt túl. A lány reszketett. Túl hirtelen történt minden. Még sosem látott ilyen lényt. Teljesen kiszámíthatatlan volt. És ha Anna bántotta volna, azt talán Patrisa életébe került volna. A fúria ikertestvére felkapta gyűrűjét, s Annához lépett:

- Nyugi, biztonságban van. Egy óra múlva kihozom a régi Patit.

- Ezt hogyan csináltad? – mászott ki az asztal alól Laura.

- Portálgyűrű. Apámtól kaptam… - kicsit szomorú lett, de arcára gyorsan visszatért a mosoly.

- Akkor… Patrisa igaziból egy erünnisz? – képedt el Anna.

- Nem, dehogy! Ilyenkor csak megszállja a testét az egyik a 3 erünnisz közül.

- Akkor mi ő igaziból? Hogy nem ember, az biztos!

- Ó, ő egy… Nem mondhatom el, hogy micsoda. De nyugi! Nem szörnyeteg! – vigasztalta Victoria. Ekkor Bea is kitámolygott az asztal alól. De hirtelen megszédült, és Laurának támaszkodott. Szeme fehérré vált, és e sorokat motyogta idegen hangon:

„Kinek vérét kiszívtad,

Élete lángját eloltottad,

Lesben áll, bosszúra vár,

S ha egyszer megtalál,

Látogatást teszel az Alvilágba,

S testvéreden áll a halál bosszúja.”

Miután Bea, ezt elmondta, visszaváltozott a szeme.

- Jó kilátások! – nyögte közbe Laura. Victoria ámulattal a szemében sétált Bea mellé:

- Te egy Orákulum vagy! Te vagy a nagy jövendőmondó!

- Naná! Persze! Még ez is! Nem elég, hogy nem tudom, hogy az egyik húgom milyen mágikus lény, még az is, hogy a másik húgom az orákulum! Akkor, én is elmondok neked valamit! Vérfarkas vagyok! És azt is tudom, hogy te és a bátyád vámpírok vagytok. – fordult oda Anna Victoriához. – És a vérszagot jól éreztétek! Van itt vér, csak nem mondom meg hol! És most, ha megbocsátotok, dolgom van. – mondta a lány dühösen.

Köszönöm, hogy elolvastad:

*Ann*

V. fejezet

A szerelem és a fájdalom színre lép

 

Leó. Teljesen elfeledkezett a fiúról. Gyorsan felszaladt a táskájáért, és megigazította a ruháját, majd kisietett az ajtón. Leó Annáékkal beszélgetett. Amikor Patrisa kiért, Leóhoz ment, elköszöntek a többiektől és beültek a kocsiba. Útközben rengeteget beszélgettek.

- És hova megyünk? – kérdezte Patrisa.

- Be a városba. Ismerek egy szuper éttermet. Régi, de jó. – felelt a fiú. Mikor az étteremhez értek, akkor olvasta el Patrisa a nevét: Borvidék. Kiszálltak a kocsiból, majd egymásba karoltak és bementek. Leültek egy asztalhoz.

- Te mit kérsz? – kérdezte Leó a lánytól.

- Hmm… Ez a milánói makaróni jól hangzik.

- Akkor két milánói makarónit kérünk. – mondta Leó a pincérnek.

- Hogy-hogy olyan hamar mentél el a többiektől, még nálatok? – nézett Patrisára a fiú. A lány elhúzta a száját.

- Összezörrentünk kicsit. – motyogta Patrisa. – Egy kis butaság miatt.

- Ó, értem.

Mikor megjött az étel, még beszélgettek. Amikor befejezték a milánóit, Leó fizetett, majd összekészültek és kiindultak. A fiú kinyitotta a kocsit, és beszálltak.

- Hazavigyelek, vagy még feljössz hozzám?

- Felmegyek hozzád! – gondolt Patrisa Annáékra.

- Rendben. – mosolygott Leó. A fiú házához értek. Kiszálltak a kocsiból, majd Leó bezárta az autót. Mikor elindultak befelé fiú megfogta a lány kezét. Besétáltak a házba.

- Mit csináljunk? – kérdezte a lánytól, miközben a konyhába ment. Néhány borospalackot, és néhány poharat vett elő.  A lány mosolyogva huppant a kanapéra. Leó háza nagyon szép volt:

Beszélgettek, iszogattak. Végül Leó odahajolt a lányhoz, és megcsókolta. Az visszacsókolta. Egyre jobban izzott köztük a levegő.  A fiú újra meg újra megcsókolta Patrisát. Végül lefektette őt a kanapéra, majd vetkőzni kezdtek. Hosszú éjszakát töltöttek együtt. Amikor felkeltek, megreggeliztek, majd Leó reggel hazavitte. Mikor Patrisa ki akart szállni, Leó megérintette a karját:

- Várj! Ugye látlak még?

- Persze! – nevetett a lány. – Majd hívj.

- Tényleg! Gyakorlatozni megyünk az Unme-menedékhez. 3-kor kezdünk. Legyél ott. Tudod, hol van ugye?

- Igen.

- Oké. – azzal egy csókkal elköszönt Patrisától. A lány kiszállt az autóból, és bement a házba. Bea az étkezőasztalnál ült, és kakaót szürcsölgetett. Mikor Patrisa belépett, barátnője meglepetten nézett rá:

- Hogy-hogy ilyen későn jöttél?

- Elhúzódott az este. – grimaszolt egyet a lány. – Vacsora után felmentünk hozzájuk.

- Na, mesélj! – ütögette meg a mellette lévő széket Bea. Patrisa odament és lehuppant a székre. Elmesélte Beának, mik történtek azon az ominózus éjszakán.

- Aztán hazahozott. – Így fejezte be a mesélést. –Tényleg! Mi van Ádámmal?

- Hát egy ideje nem hívott. –de ekkor Anna lépett ki a szobájából.

- Szia. – köszönt testvérének.

- Szia.

- Mi újság? – ült le Anna Patrisa mellé. – Mit csináltatok?

- Elmentünk a Borvidék étterembe.

- Nahát! Pont ott voltunk tegnap Stennel. – mondta Anna.

- Tényleg?

- Igen. Finom ott a milánói.

- Mi is azt ettünk!

- Az a bab rajta isteni.

- Mi bab nélkül ettük.

- Kár. Pedig nagyon finom.

- Bocsi, hogy nem szóltam a tesómról.

- Túl nagy medret kerítettem az ügynek. Sajnálom.

- Akkor szent a béke?

- Szent! – és a lányok összeölelkeztek. – És most hol tartózkodik az a tökfej?

- A szobámba. Na, gyere ki, te tökfej! – ordított oda Anna Jeremynek.

- Itt vagyok szívem! – mondta a fiú Annának.

- Hagyd abba Jeremy!

- Most mit tettem?

- Tudod te azt nagyon jól!

- Hagyjátok abba! – utasította Patrisa őket.

- Testvéri szeretet. – nevetett Anna. Ekkor csöngetett valaki. A lány ajtót nyitott. Sten volt az.

- Szia! Gyere be! – hívta be a fiút Anna.

- Sziasztok! Szia! A nevem Sten. – köszönt a fiú Jeremynek.

- Szia! Az én nevem Jeremy. – fogtak kezet a fiúk. – Én vagyok Anna bátyja.

- Örvendek! Én a barátja.

- Akkor te vagy az a szerencsés, akiről a hugi beszélt. Na, és hány éves vagy?

- Jeremy! – csapta fejbe Anna testvérét.

- Jólvan, jólvan! – szabadkozott Jeremy.

- Amúgy 23 vagyok. – mosolygott a kentaur.

- Húgi, te női pedofil! – szidta le vicceskedve Jeremy. – Nem fiatal hozzád egy kicsit?

- Miért? Anna te nem 21 vagy?

- Hát kicsit idősebb. – mondta Anna.

- Hány éves vagy?

- Hát… ööö… 1418… - válaszolt a lány.

- Mennyi?

- Jól hallottad sógor. Annyi. Nagyon sajnálom, ha akadály lenne a korkülönbség, de hát úgyse illettetek össze. –mondta kárörvendve Jeremy. De Sten így válaszolt:

- Úgyis szeretem az idősebb nőket. Érettebbek, mint kortársaik. –nevetett Sten, s azzal Annához lépett és megcsókolta. Jeremy undorodva fordította el a fejét.

- Hagyd már abba Jeremy! – azzal Anna megint fejbe vágta a fiút.

- Ezt abbahagynád? – kérte Jeremy Annát.

- Nem. – nevetett Anna.

- Most, ha megbocsátotok, elmennék étkezni. – mondta Jeremy.

- Én is veled megyek! – jelentette ki Anna.

- Hát, akkor én haza is megyek. – mondta Sten. – Sziasztok!

- Szia! – köszönt el tőle mindenki.

- Akkor, elmentünk! Ebéd előtt, hazajövünk! – azzal elmentek.

- Azért jöttem veled, hogy ne csinálj, semmi butaságot. – mondta a lány a fiúnak.

- Helyes! Jól döntöttél! – mosolyodott el Jeremy.

- És, mit ennél?

- Embert!

- Nagyon szeretnél azt enni?

- Igen! Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szeretnék!

- Jó! De csak olyat, aki nem feltűnő! Nincs barátja, családja, ismerősei! Rendben?

- Rendben! Ez az!

- Tudok, egy házaspárt, innen nem messze! Ők magányosak! Még gyerekeik sincsenek! Megfelel?

- Mennyi idősek?

- A nő 25, a férfi 30.

- Pont jó lesz a vérük, mert ha túl fiatalok, még nem ért be, ha meg vének, akkor már túlérett.

- Egyetértek. – mondta Anna. – Hát itt lennénk. – álltak meg egy ház előtt.

- Ez lenne az? Nem valami nagy cucc.

- És az baj? Az a lényeg, hogy finomak legyenek.

- Nem, nem baj. Hát akkor menjünk! Tiéd a csaj, enyém a srác.

- Oké! 3-ra betörünk! 1, 2, 3! – azzal betörtek. Annát rögtön letámadta a fiú, de a lány leszorította a földre, majd átadta Jeremynek. Ekkor hirtelen Annát hátulról, leszúrták egy karóval.

- Ááááá! – kiáltott fel a lány. – Jeremy! – ekkor Anna elájult.

- Anna! Ne! – ordított Jeremy, majd megölte azt a lányt, aki leszúrta a testvérét. Annát átkarolta, majd hazavitte. Amikor nyílt az ajtó, Bea, és Patrisa odaköszönt nekik:

- Sziasztok! Már ilyen hamar itt vagy… - de a mondatot nem fejezték be, hanem gyorsan odarohantak hozzájuk.

- Úristen! Mi történt? – kérdezte aggódva Patrisa.

- Megtámadtak minket. – válaszolt Jeremy. Anna kezdett felébredni.

- Ki kell húznotok belőlem ezt az izét, különben meghalok! – motyogta Anna nekik.

- De az nagyon fájni fog! – mondta Patrisa.

- Nem érdekel! Gyorsan húzzátok ki, mert, ha lassan teszitek, az mégjobban fáj! – utasította őket a lány. – Fordítsatok meg, és húzzátok ki belőlem! Jeremy! Légy szíves! – kérlelte őket Anna. Patrisa, és Bea átfordították. Jeremy, hirtelen kihúzta belőle a karót.

- Ááááá! – ordított fel a lány.

- Nyugi! Nyugi! Nyugi! – nyugtatta le Annát Jeremy, miközben, eldobta a karót.

- Ááááá! – a lány, még mindig nem nyugodott le.

- Nyugi! – próbálta megint lenyugtatni Annát, a fiú, miközben a hátára fordították, a lihegő lányt.

- Igyál! – nyújtotta oda a csuklóját Jeremy a lánynak.

- Nem fogok belőled inni! – utasította vissza Anna.

- De, muszáj! – szinte, már ordított Jeremy. – Ha nem iszol, meghalsz! – ekkor Anna egy kicsit elgondolkozott, majd cselekedett. Ivott a fiú véréből. Ekkor, Jeremy a földre rogyott, és a lány abbahagyta az ivást.

- Jól vagy? – kérdezte Anna testvéréért aggódva.

- Igen. Igyál még!

- Te normális vagy? Abba belehalnál! Nem fogok többet inni belőled!

- Rendben. Ha, nem hát, nem. – mondta Jeremy, miközben fölállt.

- Ideadnátok, a telefonom? – kérte Anna a lányoktól.

- Tessék. – nyújtotta át Bea a lány telefonját.

- Köszönöm. – azzal, Anna rögtön tárcsázni kezdett egy számot. A telefon, már is kicsengett.

- Halló tessék, ez a nagyúr telefonja! Miben segíthetek? – köszönt a telefon végén levő férfi.

- Szia, Arnold! Anna vagyok. – köszönt a lány.

- Szia! Jaj, de rosszul hangzik, a hangod.

- Jól vagyok. Adnád Mordredet?

- Persze! Egy pillanat… 

- Halló tessék, itt Mordred beszél! – köszönt a férfi.

- Szia! Anna vagyok! – köszönt a lány.

- Szia, Anna! Miért keresel?

- Nem tudok, menni a mai edzésre.

- Miért nem?

- Mert leszúrtak, és most itthon gyengélkedek.

- De, holnap jössz ugye?

- Persze! Holnap ott leszek.

- Helyes! Akkor fél hétkor a Régi Romoknál találkozunk! Holnap, nagyon kelleni fogsz!

- Rendben! Szia!

- Szia! – köszöntek el egymástól, majd Anna letette a kagylót.

- Ki az a Mordred? – kérdezte Patrisa.

- Csak a tanárom. – válaszolt a lány.

- Ja! Értem! – értette meg testvére. Ekkor, valaki kopogott. Bea ajtót nyitott.

- Szia, Bea! Anna itthon van? – kérdezte az a fiú, aki az ajtóban állt.

- Szia, Sten! – ekkor Bea hátranézett Annára. A lány megrázta a fejét, hogy: „Nem!” – Bocsi! Jeremyvel elment.

- Ó! Hát, azért köszi. Megmondanád neki, hogy kerestem?

- Persze!

- Köszi. Szia! – köszönt el Sten.

- Szia! – köszönt el Bea, azzal becsukta az ajtót.

- Mi az húgi? Nem most akarsz szakítani vele? – gúnyolódott Jeremy.

- Dugulj el bratyó! – mondta Anna bátyjának.

- Nyugi van, testvér! Én csak azt mondom, amit gondolok.

- Akkor inkább maradj csendben.

- Ugyan már! Hallgass az idősebbre!

- Csak 1 évvel vagy nálam idősebb, te vén trotty! – nevetett Anna, Jeremyvel.

- De az is sok! – mondta a fiú nevetve.

- Hát eléggé!

- Ezt, hogy csináljátok? – kérdezte Patrisa.

- Mit? – értetlenkedett Anna.

- Azt, hogy előbb vitatkoztok, most meg együtt nevettek.

- Sok időbe telt. Nagyon sok időbe. – mondta Jeremy.

- Az biztos. – erősítette meg bátyját a lány. – Segítenétek bemenni a szobámba? Késő van.

- Persze! – vágta rá rögtön Patrisa, azzal 3-an megfogták Annát, és becipelték a szobájába.

- Köszi! – köszönte meg a lány a segítséget.

- Nincs mit. – válaszolták.

- Jeremy! Itt alszol nálunk a kanapén? – mondta Anna.

- Szeretnéd?

- Igen.

- Akkor igen. Jó éjt húgi. – azzal kiment a szobából.

- Jó éjt! Szép álmokat! – mondta Patrisa és Bea és ők is távoztak. Anna át sem öltözött, hanem ahogy volt, úgy elaludt. A többiek is nyugovóra tértek. Bea mielőtt lefeküdt, adott Jeremynek egy takarót, majd elment aludni. A fiú forgolódott egy ideig, majd körülbelül éjfélkor elaludt. Másnap reggel amikor Jeremy felkelt, és kiment az étkezőbe, Anna ott ült és a szokásos reggeli kakaós-tejes kávéját iszogatta.

- Jó reggelt! Már jól vagy? – kérdezte a fiú.

- Jó reggelt! Igen már jól vagyok. – válaszolt Anna.

- Helyes! – örült a Jeremy.

- Ma el kell mennem délután.

- Hova?

- Hát… Ööö… El. Nem mindegy az neked?

- Nem! Nem mindegy!

- Miért?

- Mert a húgom, meg akarja öletni magát.

- Dehogy is! – vitatkoztak halkan.

- Ó! Akkor miért is mész a Szörnyek Feltámadására?

- Mert, megkértek rá.

- És te önmagadtól vállaltad el?

- Igen, képzeld önmagamtól! És, ha most megbocsátasz, el kell mennem, edzeni. – állt fel Anna az asztaltól.

- Én is megyek!

- Jó gyere, de ne nyavalyogj, utána se, és közbe se.

- Nyugi van! Nem fogok. – válaszolt Jeremy, majd Patrisa megjelent az ajtóba álmosan. 

- Jó reggelt! Sziasztok! – köszönt ásítva a lány.

- Jó reggelt! – köszönt vissza Jeremy.

- Jó reggelt! Szia! Hogy aludtál? – érdeklődött Anna.

- Köszönöm jól. És te?

- Én is, köszi! Nem akarsz eljönni velünk edzeni? - kérdezte Anna. Patrisa elgondolkodott, hogy elmenjen-e. Úgy gondolta: „Miért is ne? Úgyis csak egyszer tréningeztek, és még ráférne egy kis edzés.”. Ezért azt válaszolta:

- Nagyon szívesen elmegyek! 1 perc, felöltözök, és indulhatunk.

- Rendben! – válaszolta Anna, a lépcsőn futó lánynak. – Legalább ha megtámadják, nem lesz védtelen. – suttogta mosolyogva a lány, Jeremynek, aki visszamosolygott rá.

- Itt vagyok, mehetünk! – mondta Patrisa, az étkező ajtajába.

- Gyors voltál, vakarcs! – viccelődött Jeremy, mire Anna nyakon vágta.

- Mondtam, hogy egy perc, tökfej! – röhögött Patrisa.

- Hát akkor induljunk! – mondta Anna.

- Oké, mehetünk! – tápászkodott fel Jeremy. – Egyébként a tisztességes nevem Jeremy. Jeremy Lockwood. – hajolt meg a fiú.

- Az én nevem Patrisa Willkinson. – mutatkozott be a lány. Mikor a fiú kiegyenesedett, Anna megint fejbe vágta őt.

- Most mit tettem? – nézett Jeremy testvérére.

- Mondtam, hogy ezt hagyd abba! – figyelmeztette a lány. – Na, induljunk! - azzal elmentek, és az étkezőbe hagytak egy levelet:

Bea!

Elmentünk edzeni. Ebédre itthon leszünk. Légy szíves csináld meg a borsófőzeléket. A hozzávalók ott vannak a konyhába.

Köszi, puszi: Patrisa, Jeremy, Anna 

Fél óra múlva oda is értek, ahová Anna tervezte. Egy pusztára. A fű kiszáradt, sárgás színe volt, néhol egy-egy bokron, egy-két falevél, és néhány fa, itt-ott elvétve.

- Itt lennénk. – mondta Anna.

- Komoly? – nézett értetlenkedve Patrisa.

- Ne! Ne! Ne! Ezt ugye nem mondod komolyan? – ordította Jeremy, majd odarohant egy fához, amire ez volt írva:

Anna+Jeremy+L

- Ki az, az L? – kérdezte Patrisa.

- Csak egy régi barátunk! – mondta Anna.

- Barátunk? Testvérünk! De rég láttam Laurát! – nosztalgiázott Jeremy.

- Vagyis testvérként tekintettünk rá! Igazából nincs köztünk semmi rokoni kapcsolat! – hadarta gyoran közbe Anna.

- Laura? Laura Hill? – gondolkodott hangosan Patrisa.

- Igen! Ő az. – vágta rá Jeremy.

- Nem! Nem ő az! Laura Stanwood volt a neve! – nézett gyilkos tekintettel a fiúra Anna.

- Ja, persze! Akkor arról beszélgettetek olyan titokban! Úgy bírom, hogy semmiről sem tudok. – mondta gúnyosan Patrisa.

- Jeremy! Kössz szépen! – rivallt bátyjára Anna.

- Nem tudtam, hogy nem mondtad el neki. – szabadkozott Jeremy. Patrisa ekkor a mobilján épp hívást indított.

- Patrisa, mit csinálsz? – kérdezte Anna.

- Laurát tárcsázom. Szia Lau! Figyu, el tudnál jönni a Stenhope mezőre? Igen. Meglepi. Oké, várunk. Szia! – azzal Patrisa letette a telefont, és nyakláncához nyúlt. – Ha úgy is gyakorolni akartunk gyakoroljunk! – és a kitépett medál karddá vált. Ekkor Anna elővett egy tőrt, amin egy kis forgót elforgatott, és az is karddá vált.

- Próbáld csak meg tesó! – mondta Anna, majd Patrisa nekirontott testvérének.

- Mutatnál néhány trükköt? – lihegte Patrisa.

- Persze! – mondta Anna. Nagyon meglepődött, milyen gyorsan tanul a testvére. 10 perc múlva egy alak közeledett feléjük. Laura volt az. Ugyanúgy öltözött, ahogy szokott. Fekete cipő, fekete gatya, fekete bőrdzseki. Viszont, most egy szürke póló volt rajta. Anna gyorsan odarohant hozzá.

- Állj! – szólt rá Anna, mire a lány megállt. – Egyébként, szia!

- Szia! – köszönt Laura. – Miért kellett idejönnöm hajnalok-hajnalán? – kérdezte a lány. – Mielőtt még megkérdeznéd, azért van rajtam ez a póló, mert még nem száradt meg a többi. – magyarázta.

- Óóó! – értette meg Anna. – Egy! Csukd be a szemed! Kettő! Gyere! – fogta meg a lány Laura kezét, és elkezdte húzni. Oda állította Jeremy elé. – Három! Nyisd ki a szemed! – mondta Anna mire a lány meglátta Jeremyt. Laura nem hitt a szemének. Pár percig csak állt ott, mint egy fadarab, majd a fiú nyakába borult, és azt súgta a fülébe:

- Hiányoztál!

- Te is nekem! – mondta Jeremy.

- Ááááá! – szakította meg Anna ordítása a pillanatot. – Miért lő rám mindenki? – kiáltotta, miközben négykézlábra ereszkedett, s kezéből kiesett a kard. – Ráadásul sunyiba! Mit akarsz Mordred? Mondtam, hogy ma ott leszek! – mondta Anna, mert tudta, hogy ő az.

- Ugyan már! Azt hiszed, hogy átverhetsz?! Látom, hogy áruló vagy! – mondta a férfi, akinek arcát egy maszk, és egy fekete csuklya takarta.

- Miért? Mert a testvéreimmel vagyok? – tápászkodott fel a lány, és rámutatott, Laurára, Jeremyre, és Patrisára.

- Laura! Jeremy! – csodálkozott Mordred, azzal eltűnt.

- Na, jó! Ez meg ki volt? És honnan tudta a nevünket? – kérdezte Jeremy, miközben átkarolta Annát. Laura felvette a már visszaváltoztatott kardot a földről.

- Egy rossz ember, és nem tudom. – válaszolt a lány. – Patrisa! Segíts!

- Miben? – kérdezte aggódva a lány.

- Szedd ki belőlem, a golyót!

- Dehogy is!

- Miért nem?

- Ha nem szeded ki, meghalok!

- Jó, kiszedem! – mondta Patrisa. Lassan belenyúlt a lány testébe. Majdnem az egész csuklója benn volt, amikor elérte a golyót. Elkezdte kihúzni.

- Áááá! – kiáltott fel Anna, de a lány tovább húzta.

- Sikerült! Nyugi! Sikerült! – könnyebbült meg Patrisa, és nyugtatta meg testvérét.

- Köszi! – lihegte Anna. –Sokat segítettél.

- Szívesen. – nézett vissza Patrisa a sebre. De én még mindig rosszul vagyok a vértől! – azzal összeesett. Mindenki az ájult lányra nézett.

- Tényleg! Most jut eszembe, hogy nem bírod a vért… - hebegte Anna, majd felkapta húgát. Sebe begyógyult.  Laura és Jeremy fura fejjel nézték végig a jelenetet. – Asszem az edzés elmarad ma. Sajnálom. Tudjátok, műszaki okok miatt. – azzal hazaindult vállán Patrisával. – Gyertek, menjünk haza! Majd ha ez a vériszonyos felkel, beszélünk. - A két testvér csendesen utána indult. Útközben sokat beszélgettek. Jeremynek és Laurának sok mondanivalója akadt. Mire hazaértek az ájult lány már ébredezett. Anna bevitte a szobájába. Patrisa kinyitotta a szemét és Annára nézett:

- Mi történt?

- Mindjárt elmesélem. Csak most pihenned kell. – Anna ledobta testvérét az ágyra, de kicsit arrébb, mint kellett volna. A lány feje nagyot koppant az ágykeret magasabb részén, és egy „Aúú!” kiáltással ismét elájult.

- Ezt nem kellett volna… - állapította meg Anna.

- Ezt jól megcsináltad! – mondta megvetően Jeremy.

- Ilyen szerencsétlen is csak te lehetsz! – fogta a fejét Laura. –Most megint várhatunk egy órát, mire felébred.

- Akkor együnk valamit, mert én már nagyon éhes vagyok. – szólt bele Jeremy.

- És ha felébred? – kérdezte Laura kimérten.

- Miért? Akkor mi van? Legrosszabb esetben leesik az ágyról. Azt úgy is meghalljuk. – nézett furcsán Laurára Jeremy.

- De akkor megint elájul! – szólalt meg Anna.

- Akkor, több időnk lesz enni. – azzal Jeremy elindult a földszintre.

- Mondjuk, nem kell félteni. Csak nem lesz semmi baj. – azzal Anna a fiú után indult.

- Egyedül én aggódok? – kérdezte két testvérétől Laura.

- Gyere te is enni. – hívta Anna, testvérét. Végül, ő is testvérük után ment, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Elmentek, a ház mögé. Anna, ott elkezdett söprögetni. Egy idő után, egy csapóajtót lehetett látni. A lány letette a söprűt, majd felnyitotta az ajtót, és lement. A két testvére követte. Egy szobába értek le, ami tele volt hűtőkkel és fagyasztókkal. A fagyasztók és a hűtők tele voltak vérrel, de nem álltak meg. Mentek tovább. Egy másik szobába értek. Ott is hűtőeszközök voltak. Abba még több vért láttak.  Ott még mehettek volna tovább, mert még volt 2 ajtó, de nem mentek. Anna belenyúlt az egyik szekrénybe, és kivett 3 zacskó vért. Laura és Jeremy tudta, hogy ez nem embervér, mert nem speciális vértasak volt, hanem olyan, amilyet testvérük készített. A 3 fiatal leült, és megittak fejenként 5 tasak vért. Visszamentek a házba, és leültek az étkezőasztalhoz beszélgetni.

- És már tudja? – kérdezte Laura.

- Igen, mert meglátta a fát, és az a szerencsétlen elmondta. – mutatott Jeremyre Anna.

- Mondtam már, hogy nem tudtam! – mentegetőzött Jeremy.

- És miért baj, hogy elmondta. – nézett Annára értetlenkedett Laura.

- Máshogy akartam neki elmondani. – válaszolt a lány.

- Nem baj, legalább gyorsan túljutottunk a nehezén. – szólt közbe Jeremy. – Nem csapott nagy hisztit, az is lehet, hogy ha felébred nem emlékszik semmire. Tényleg, mi van megdöglött?

- Jó kilátások. – nyögte közbe Anna. – Nem döglött meg, még lélegzett.

- Nem kéne megnézni, hogy egyáltalán él-e még? – kérdezte Laura.

- Nem. Minek? Ha megdöglött, úgyse tudunk mit csinálni. Megrendeljem a koporsót? A neten vannak egész szuperek. – gondolkozott hangosan Jeremy. Anna úgy nyakon vágta, hogy kissé előre esett.

- Nem vagy vicces! – szólt rá hűvösen Anna.

- Akkor mért röhögsz? – vigyorgott rá Jeremy. Ezen Anna elnevette magát. Ekkor Bea lépett ki szomorúan a szobájából.

- Kalandor elveszett! – üvöltött a társainak, Bea.              

- Milyen Kalandor? – kérdezte a 3 testvér egyszerre.

- A kutyám. Tudjátok, ami… Tényleg. Ti nem tudtok Kalandorról. Az úgy volt… - és Bea elmesélte, hogy Kalandor, hogy került a házba.

- És én, hogy nem vettem észre, hogy van egy kutyánk? – értetlenkedett Anna.

- Nem tudom. Vaksi voltál. – válaszolt Bea. – Tényleg, hol van Patrisa?

- A szobájában van. Lehet, hogy már megdöglött. Egy perc néma csenddel emlékezzünk meg, szeretett Vakarcsunkról. – szólalt meg Jeremy.

- Jeremy! – kiabált rá, Laura és Anna egyszerre.

- Jól van, na! Akkor nézzük meg, hogy lélegzik-e még. – adta meg magát a fiú.

- Most, mi van? – nézett csodálkozva Bea rájuk, mire ők röviden elmesélték, a történteket.

- Ti komolyan tesók vagytok? – kérdezte Bea.

- Igen. Ők az én kis húgocskáim. – karolta át a két lányt Jeremy.

- De jó nekünk. – bújt ki a fiú karjából Anna. – Na, tényleg nézzük meg, azt a csajt. – azzal, felindultak az emeletre. De mikor kinyitották az ajtót, az ágyon csak Patrisa hűlt helyét találták.

 

Köszönjük a figyelmet! :D

*Ann*

IV.fejezet

Testvéri szeretet

 

Anna és Sten végül a Pázhe parkba mentek, nem messze Hellwoodtól. Lement a nap.

- Nagyon jól éreztem magam! – mondta Anna a fiúnak. – De sajnos menne… - de a lány nem tudta befejezni a mondatot. Lerogyott, és a tenyere is a földön volt már. – Ááááááá! – Anna felnézett a holdra. – Telihold! El kell menned a házunkba. Az varázslattal le van védve! De a többieket se engedd ki!

- Anna! Mi történik veled? – kérdezte Sten, a szenvedő lánytól. – Nem foglak csak így itthagyni!

- De muszáj Sten! Ha nem mész el, meg foglak ölni! – és az utolsó szónál felnézett, de már piros szemmel. A fiú fölállt, átváltozott, és futott a lány házáig. Ott visszaváltozott, és bement. Kinézett az ablakon, és végignézte, ahogy Anna átváltozik farkassá.

- Szia! Nyilván te vagy Anna barátja, akiről ma mesélt. Te mentél el egész napra randizni vele. – köszöntötte a fiút Bea. – Anna még nem ért haza, de megvárhatod nyugodtan. Egyébként mi a neved?

- Szia! Sten a nevem. Köszönöm, igen megvárnám. És neked mi a neved? – azzal leültek a kanapéra.

- Beának hívnak. És mennyi idős vagy?

- 23 éves vagyok. És te?

- Én 19. Patrisa! Gyere le! Vendégünk van! – ordított fel a lány testvérének. Patrisa pár percen belül lent volt. Ahogy odaért hozzájuk a lány, Sten meghajolt előtte. A lányok csak néztek és azt gondolták magukba: „Neki meg mi baja van.”

- Jóestét hölgyem! Ön nyílván egy unme. Vagy netán tévednék? – érdeklődött a fiú.

- Nem, nem tévedsz, de egyébként nyugodtan tegezhetsz. De ezt honnan tudod?

- A fajom mindig megérzi az unmékat.

- És te milyen faj vagy? Nem ember?

- Nem. Kentaur.

- De nem is vagy félig ló.

- De az vagyok, csak Anna segített, hogy ne kelljen mindig elbújnom az emberek elől. – azzal Sten átváltozott. – Látod? Bármikor áttudok alakulni, és vissza. – azzal visszaváltozott.

- És ő most hol van? Ő is egy mágikus lény?

- Nem tudom, hol van, de azt üzeni, maradjatok bent, és szerintem ezt vele kell majd megbeszélned.

Ekkor valaki kaparni kezdte az ajtót. Bea kinyitotta az azt. Egy sebesült farkas volt. Sten fölismerte az állatot. Anna volt az.

- Úristen! Szegény állat. – térdelt le elé Patrisa, de Sten elhúzta őt az állattól. – Mi az? Mi a baj?

- Megkérte, hogy ne menjetek ki! – figyelmeztette a fiú Patrisát.

- Ő az?

- Mondtam. Ezt vele kell megbeszélnetek. Max egy kis ennivalót adhatunk ki neki. Addig nem mehetünk ki, amíg le nem megy a hold, és vissza nem változik.

- Miért? Ide nem tud bejönni?

- Nem. Varázslattal levédte a házat, saját maga ellen.

Elmentek ennivalóért, de mire visszaértek, Anna eltűnt. Elment. A vérnyomai ott voltak a verandán, de nem húzott maga után csíkot, ezért nyílván meggyógyult. (A vérfarkasok gyorsan gyógyulnak.) Csak ment, csak ment, és ment. Egyszercsak meglátott egy férfit. Az ember hátrálni kezdett, és azon kapta magát, hogy futott. Anna loholt utána. A lány utolérte a férfit, és elkapta a lábát. Az ember hangosan felkiáltott, mire Anna átharapta a tüdejét. A férfi fuldoklott, és a lány pedig szívta ki a testéből a vért. Mikor már megfulladt az ember Anna átharapta a torkát, majd elrohant. A lány úgy érezte, hogy vérszomja nem csillapul. Pont sétált egy lány a barátjával. Anna felismerte őket. A lányt Lídiának, a fiút Ákosnak hívták. A lány utálta őket, ígyhát nem habozott, megtámadta őket. Először Ákosnak átharapta a torkát. Majd Lídiának is a tüdőjét harapta át, úgy, mint annak, másik férfinak. Míg a lány szenvedett, addig Anna odament, a sráchoz, és kiszívta a vérét. Mikor már Lídia is meghalt, belőle is kiszívta vért. Ekkor a lány átváltozott farkassá. (Ha egy vérfarkast megölnek, és az utolsó csepp vérét is kiszívják, átváltoznak. És aki megölt egy „varázserős” farkast átszáll az összes „varázsereje” a gyilkosára. És, ha egy vérfarkas öl 2 példányt a fajtájából, nem kell teliholdkor az átváltozást végigszenvednie, hanem bármikor sepercalatt megteheti.) Anna nem tudta, hogy Lídia egy vérfarkas. De ennek csak örült, hisz legalább nem kell végigszenvednie a teliholdat, és nem tehetetlen, ha megtámadják. Úgy gondolta: miért is ne próbáljam ki. Azzal átváltozott emberré. De ahogy fölegyenesedett, egy törpe jelent meg előtte.

- Szia, Anna! A nevem Arnold.

- Szia, öööö… Arnold. – nézett furcsán a lány a törpére, és letörölte a vért a szájáról.

- A szörnyek nagyurának az inasa vagyok. És most bejelentem, Mordredet, a szörnyek nagyurát!

- Üdvözöllek, Anna! Te ugye vérfarkas vagy? – kérdezte Mordred.

- Üdv öööö… Mordired. Igen. Én az vagyok.

- Egyébként Mordred, de mindegy. Na, térjünk is a lényegre. 3 nap múlva lesz a Szörnyek Feltámadása. Tudod a szörnyek sose halnak meg, ha megölsz egyet, az a pokolba kerül egy külön erre elkülönített részre. 3 nap múlva az összes eddig megölt szörny feltámad, hogy bosszút álljon gyilkosáért, vagy csak ölhessen. Mondjuk, ha nem akarna, akkor is feltámadna. Mindegy. Téged kérnélek fel az egyik csoport vezetésével. Beleegyezel?

- Igen, Mordred, nagyon szívesen.

- Örülök. Akkor 3 nap múlva eljövök érted, és ne mond el senkinek. A családodnak, meg mond azt, hogy, csak elmész egy kis időre. Ennyi lenne. És ahogy látom jól választottam. – nézett Mordred a holtestekre. – Akkor varázserőd is nyílván van. Nem is kevés. – mosolyodott el, azzal eltűnt, a manójával együtt. Anna egy kupacba tette a holttesteke, majd farkasként hazarohant. Megint kaparni kezdte az ajtót, és ekkor Sten nyitott ajtót neki.

- Még nem jöhetsz be! – mondta a fiú a lánynak, erre Anna átváltozott emberré.

- De mostmár igen. – azzal a lány besétált. A kanapén, aggódó családja várta. Patrisa, nem habozott, rögtön odarohant a lányhoz, megölelte, és azt súgta a fülébe:

- Aggódtunk érted! Vannak még sebeid? – kérdezte, és elhajolt tőle.

- Igen vannak, és nagyon fájnak, de túlélem őket.

- Úristen! Gyere, gyorsan feküdj le a kanapéra!

- Mondtam, hogy nem halok bele.

- De akkor is!

- Jólvan, akkor lefekszek a kanapéra, ha nagyon akarod. – azzal Anna odabicegett a rekamiéhoz.

- Na, most már megnyugodtál?

- Igen.

- Mennyi az idő?

- Reggel fél 9.

Ekkor bekopogtatnak az ajtón. Anna gyorsan felpattant, és kinyitotta azt. Laura állt előtte.

- Szia, Laura! Gyere be! – hívta be Anna a lányt. Laura mindig feketébe járt. Egy Krisztián nevű sráccal járt, de csak Krissznek nevezték. Laurának, általában az öltözéke így nézett ki: fekete csizmát viselt, és hozzá ugyanolyan színű nadrágot, és pólót vett fel.  Általában fekete bőrdzsekit hordott.

- Sziasztok! Hogy vagytok?

- Kösz jól. Veled miújság?

- Köszi, megvagyok.

- Egy pillanat, mindjárt hozom a pénzt. – mondta Patrisa, és felrohant a konyhába.

- Hello. Engem Stennek hívnak. – mutatkozott be a fiú.

- Hello. Az én nevem Laura. Te vagy valamelyikkőjük pasija? – érdeklődött a lány.

- Nem. Csak a barátjuk vagyok.

- Óóóó… Szóval csak barátok. Értem. – ekkor Patrisa lejött a konyhából, és odanyomta a pénzt Laura kezébe.

- Nem maradsz meg egy kicsit? Mondjuk reggelire? – kérdezte Bea a lánytól.

- De, nagyon szívesen reggeliznék veletek. – mondta Laura

- Sten, neked is van, kedved velünk reggelizel? – ajánlotta fel Bea a fiúnak.

- Igen, szívesen reggelizek veletek. – válaszolta Sten. Bementek az étkezőbe, és leültek. Patrisa, és Bea felmentek, enni- és innivalóért. Mikor már mindenki az asztalnál ült elkezdtek lakmározni.

- Patrisa.  Szerinted, van más testvére Annának rajtad kívül? – kérdezte végül Laura.

- Nem hiszem. Ha lenne, tudnék róla. – válaszolt a lány.

- Biztos? – ekkor Anna fölállt, megfogta Laura karját.

- Ez nagyon rossz vicc! Kérlek, ne mond el neki! – kérlelte Anna a lányt.

- Ugyan miért kell eltitkolnunk előle, hogy van még 2 féltestvére.

- Ugyanmár Laura! Te is tudod, hogy Jeremy nem fog vissza jönni, és csak örültünk annak, hogy elment. Csak a bajt hozta ránk.

- Jó, de még rólam se szólhatunk neki?

- Egyelőre, nem. Még nem. Túl veszélyes.

- Rendben.

- Úgy megyünk vissza, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna.

- Jó.

- Helyes! – azzal visszamentek, és mikor befejezték a reggelit, majd Laura elment.

- Anna, mi volt ilyen titkos, hogy nem előttünk vitattátok meg? – pillantott Annára Patrisa.

- Mindegy. –válaszolt a lány, miközben elment a szobájába.

- Hmm. Gondoltam. – azzal ő is felállt, és saját szobája felé vette az irányt. Így Bea a drámai hatás kedvéért, otthagyta Stent, és elment a szobájába. Sten kétségbeesetten bámult a távozó lányok után, majd felállt, és Anna szobája felé indult. Kopogott, majd benyitott:

- Bejöhetek?

- Persze. - válaszolt a lány. De ekkor megszólalt a telefon, s Patrisa még a lépcsőn tartott, így ő vette fel.

- Halló! Itt Patrisa Willkinson beszél.

- Szia! Leó vagyok. Arra gondoltam elmehetnénk ma este valahova. Neked megfelel?

- Persze!

- Szuper! Akkor ma este 8-kor érted megyek!

- Oké, szia!

- Szia! – de ahogy letette a telefonkagylót, rögtön csörgött.

- Halló, tessék. Itt Patrisa Willkinson beszél.

- Jónapot kívánok! Anna Lockwoodot keresem. – szólalt meg egy férfihang a telefonba.

- Anna! Keresnek! – ordított oda Patrisa a lánynak.

- Megyek! – azzal, átvette a kagylót. – Halló! Itt Anna Lockwood beszél.

- Szia, Anna! – köszönt a férfi. – Mordred vagyok.

- Ó! Szia! – üdvözölte a lány a férfit. – Miért keresel?

- Ma el kéne jönnöd, gyakorlatozni.

- Mikor?

- Hát fél háromkor lesz az egész csapat a Régi Romoknál.

- Oké! Ott leszek. Szia! – köszönt el Anna.

- Örülök. Szia! – fejezte be az egész beszélgetést Mordred. Azzal a lány visszament a szobájába.

- Bocsi. Öööö… mit is akartál kérdezni? – fordult Anna Stenhez.

- Ja, csak azt, hogy nem-e akarsz eljönni velem sétálni a Pázhe parkba? De ha más programod van… - szégyenlősködött a fiú.

- De, nagyon szívesen elmennék! – örült a lány. – De akkor most induljunk!

- Jó! Benne vagyok! Menjünk! – lelkesedett fel Sten.

- Elmentünk! – ordított Anna a lányoknak, és kimentek. – A Pázhe parkba vagyunk, ha gond lenne!

- Oké! – szólt vissza Patrisa, azzal bement a szobájába. Anna és Sten leült egy padra.

- Szerinted a fű miért zöld? Miért nem mondjuk lila?- kérdezte a fiú.

- Azért mert valaki úgy akarta. - válaszolt a lány.

- Szerintem is valamelyik főmufti így rendelkezett. – válaszolt Sten. Anna mélyen a fiú szemébe nézett. Sten végigcsúsztatta kezét a lány nyakán.

- Olyan gyönyörű a szemed. – mondta a fiú, s közelebb hajolt Annához, majd megcsókolta.

Anna ráhajtotta fejét a fiú vállára, s így nézték a tavat. Telt-múlt az idő. Beszélgettek, sétálgattak. Már fél egy volt.

- Nem megyünk el ebédelni? – kérdezte a srác.

- De, elmehetünk. – válaszolt a lány. – És hova menjünk?

- Ismerek itt egy éttermet. Elmehetnénk oda. Nincs messze.

- Oké. Menjünk! – azzal elmentek a Borvidék nevű étterembe. Mire befejezték az ebédet már fél kettő volt.

- Hát, nekem sajnos mennem kell. – mondta Anna Stennek, amikor kiléptek az étteremből.

- Rendben. Szia! – szomorodott el a fiú.

- Szia! – köszönt el csókkal a lány. 2 órára oda is ért a Régi Romokhoz. Még csak pár ember volt ott.

- Szia, legfőbb vezérünk! Hogy-hogy ilyen korán? – érdeklődött Mordred.

- Sziasztok! Itt voltam a közelben. – válaszolt Anna. –Gondoltam, eljövök előbb. Remélem, nem baj.

- Nem, nem baj. Akkor máris kezdhetjük,

- Oké! Ki az edző?

- Hát te! Ki más lenne?

- Ó! Hát akkor kezdjük! – azzal odafordult a többiekhez. – Sziasztok! Anna a nevem.

- Szia! – köszöntek egyszerre. Ekkor egy lány sietett oda.

- Sziasztok! Bocs a késésért! – lihegte a lány. Ekkor Anna hátrafordult. A lány ledermedt.

- Szia! A nevem Anna! – köszönt, de a lány még mindig nem mozdult.

- Ennyire ijesztő lennék?!? ... Várjunk csak! Téged ismerlek! Ha jól emlékszem, Edit a neved.

- Igen. Kinyírtad az egész családomat! – mondta ingerülten a lány.

- Tényleg? – kérdezte Mordred.

- Igen, ez így van. – válaszolt Anna.

- Az nem semmi! – csodálkozott a férfi.  Anna látta Editen, hogy kezd dühös lenni

- Én, azt nem tenném. – mondta Anna, s felvette a támadó állást. A lány megtámadta őt. Edit, ráment Anna nyakára, de a lány kicselezte, és nekidobta egy fának.

- Az őseid is pont ezt a hibát követték el, és tudod mi lett velük, és te se vagy náluk erősebb. – mondta Anna a lánynak. – A testvéred meg… hát, csak annyit tudok mondani, hogy nagyon finom volt. –nevetette ki Editet, és erre ő megint megtámadta Annát, de most is sikertelenül. A Lockwood megragadott egy gyakorlatozásra szánt fakarót, és leszúrta vele a lányt.

- Mondtam, hogy én nem tenném! Na, kezdhetjük? –fordult oda a többiekhez, akik még mindig tátott szájjal néztek. – Mi az? Valami baj van?

- Szerintem, csak be vannak tojva tőled. –állapította meg Mordred.

- Miért lennének betojva tőlem? – értetlenkedett Anna.

- Mondjuk, mert most öltél meg 5 perc alatt, egy nagyon erős vérfarkast, akinek varázsereje volt.

- Ó! Hát miért nem használta?

- Az változtatott volna a helyzeten?

- Nem hiszem.

- Na, látod!

- Hát akkor kezdjük! – azzal elkezdték az edzést. Teltek-múltak az órák. 3 óra, 4 óra, 5 óra, fél 6-kor Anna megszólal:

- Mára ennyi lenne. Sziasztok! – azzal elindult hazafelé. 6 órára haza is ért.

- Hol voltál? – kérdezte Bea.

- Meditáltam. – válaszolta a lány.

- És nem tudtál volna telefonálni?

- Nem. – mondta Anna, majd bement a szobájába. Ott egy fiú várta. Nem Sten volt az.

- Jeremy! – mondta Anna kétségbeesve.

- Szervusz, Húgocskám! – köszönt a fiú.

- Szervusz! Te mit keresel itt?

- Nem látogathatom meg a hugimat?

- Nem! Itt nem!

- Miért? Mert mások is laknak itt?

- Nem! Azért, mert nem vagyok szingli.

- Ó! Szóval van pasid? Akkor szeretném megismerni!

- Jó, de csak őt.

- Miért? Félted a bátyódat?

- Nem. Őket féltem.

- Ó! Ez csúnya volt.

Ezalatt Patrisa a szobájában készülődött. Mivel még korán volt, úgy döntött bemegy a városba. Mivel nem volt semmi jármű, a lábán kívül, kénytelen volt avval menni. De eszébe jutott, hogy az erdő elég lakatlan, úgyhogy nyugodtan felveheti a ló alakot, míg az erdőben van. Így sokkal hamarabb jutott a városba. Sajnálatos módon egy idős hölgy meglátta, ahogy átváltozik, ezért kénytelen volt leütni szegényt. Behúzta a bokorba majd tovább ment. Mikor beért a városba, eluralkodott rajta a shoppingolási ösztön. Végigjárta a boltokat, nem kímélve bankkártyáját. Mikor végzett, beült a Mekibe, és bevágott egy BIG MAC menüt kólával. Fárasztó ez az elfoglaltság. Ekkor fél 5 volt. Összeszedte a cókmókját és hazafelé indult. De most nem változhatott lóvá, mert nem tudná mibe fogni a „zsákmányát”. Zavartan pillantott a bokor felé, mert a leütött nénike most ébredezett. Ijedten kiáltozott a lány felé:

- Te lóember! Te vagy az ördög maga! Te átokfajzat! –de nem mondhatott további sértéseket, mert Patrisa kelletlenül leütötte az idős asszony, majd sietősen bement az erdőbe. Mikor hazaért, ordított egy sziasztokot, majd feldobogott az emeletre. Észrevett egy kis kekszes tálat a konyhába, belemarkolt, majd bement a szobájába és bevágta az ajtót. Lehuppan az ágyára és letette a csomagjait. Ekkor eluralkodott rajta a „Mit vegyek fel???” pánik. Sorba felpróbálgatta a most szerzett ruhákat. Rápillantott az órára. Fél hat volt. Kiválasztotta a megfelelő kombinációt, majd kijött a szobájából, és ismét belemarkolt a kekszes tálba, majd betömte a szájába. Lement a földszintre. Bea az étkezőasztalnál ült és egy újságot lapozgatott.

- Beus! Hogy nézek ki? –kérdezte a lány, majd forgott egyet, hogy barátnője minden oldalról megnézhesse ruhakölteményét.

- Fantasztikus! – ámuldozott Bea. – És mire ez a szép ruha?

- Randi. Vagy legalábbis annak tűnik. – mosolyodott el Patrisa.

- Na, és ki az a szerencsétlen? – nézett kíváncsian Bea.

- Szűnj meg! – nevetett a lány. – Amúgy Leóval megyek.

- És az ki a fene? – értetlenkedett Bea. – Ismernem kéne?

- A buliba ismertem meg. Aztán amikor az Unme-menedéken voltam kiderült, hogy ő a mesterem. Ő tanította meg a harcmódokat.

- Ja, igen tudom! – jutott Bea eszébe. – És mikor jön?

- Nyolcra jön. Elmegyünk valahova. Ő választja a helyet. Tényleg, mi van a babával? – csillant fel Patrisa szeme.

-Maradj már csöndbe! Anna a szobájában van. –ekkor Patrisa Bea hasára tette a kezét és tapogatni kezdte.

- Már rugdalózik?

- Öööö. Egy hetes. – nézett érdekesen Patrisára Bea. Patrisa egyszer csak férfihangot hallott Anna szobájából.

- Sten van itt? – kérdezte Beától.

- Teljeséggel lehetetlen.

- Mindegy. –azzal Patrisa a fülét Bea hasára helyezte, hátha hall valamit. Bea megadóan hagyta Patrisát a hasával szórakozni. De az nem élhette ki magát, mert Anna kilépett a szobájából és furcsán nézett a lányokra. Patrisa hirtelen akart felülni, de lefejelte az étkezőasztalt. Fájdalmasan jajgatva ült fel.

- Mit csináltok? – kérdezte meglepetten Anna.

- Mi csak… Tudod szerintem Bea felszedett pár kilót. Nem? Csak nézegettem, hogy mekkora az úszógumija. – nevetett idegesen a lány, majd oldalba lökte barátnőjét.

- Anna… Valamit el kell mondanom neked. – Anna leült a lányokkal szembe.

- Hallgatom.

- Tudod még a bulin, amikor megismerkedtem Ádámmal… Hát be voltam rúgva... És megtörtént… És kiszakadt a…

-J ézusom! – állt fel Anna hirtelen. –Ugye nem vagy...

- De Anna. Terhes vagyok Ádámtól… - de nem folytathatta, mert Anna szobájából egy idegen férfi lépett ki:

- Hello lányok. Annám, nem adtál kaját, mégis, hogy hagyhattál ott engem? Éhes vagyok! Valaki kiszolgálna? –Patrisa meglepetten jegyezte meg:

- Anna, Anna. Hát csak nem megcsalod Stent?

- Nem! És neked meg megmondtam, hogy ne gyere ki, és nem akarlak látni! – dühödött fel Anna.

- Ugyan már! Ne csináld már! – mondta sajnálkozva a fiú, miközben, szuper sebességgel ott termett a lányok mellett. – Be sem mutatsz a barátnőidnek?

- Hozzájuk ne merj érni! – mondta Anna, majd ráugrott a fiúra. Rögtön, kint is voltak. Verekedtek. Patrisa, és Bea utánuk mentek. Fogalmuk sem volt mi történik, de Patrisa erőteljes szurkolásba kezdett. Bea gyilkos pillantást eresztett felé, de mivel mást nem tudott csinálni, csatlakozott barátnőjéhez. Jeremyt kizökkentette egy pillanatra a lányok buzdítása. Ez Annának pont elég volt. Előnybe került, így le tudta ütni testvérét.  Anna rátette a lábát a fiú mellkasára, és Jeremy azt mondta, nevetve:

- Nem változtál 1000 év alatt semmit kiscsaj.

- Nem, nem változtam semmit, még mindig jobb vagyok nálad! – nevetett Anna, majd felsegítette bátyját.

- Figyelnétek! Rólunk, ártatlan szemtanúkról se feledkezzetek meg! – szólt nekik Patrisa.

- Azt akarod, hogy megöljelek? – kérdezte Jeremy.

- Na, gyere, te tökfej megverlek! Megeszlek reggelire! – harciaskodott nevetve Patrisa.

- Álljatok le! – vágott közbe Anna.

- Túl szemtelen ez a kis vakarcs. – vicsorgott Patrisára Jeremy. – Holtan talán nem lesz ilyen vicces kedved. –azzal a lánynak rohant. De az egy hirtelen mozdulattal működésbe hozta álkaróráját, az pedig bronzpajzzsá alakult. Nagyot kongott, amikor a fiú feje elérte a pajzsot. Patrisa vigyorogva alakította karórává a védelmi harceszközt. Jeremy fájdalmasan, meglepetten és elismerően nézett fel a lányra.

- Na, mi van tökfej? Elég üres lehet a fejed, mert nagyot kongott. Legközelebb kardot is kapsz, ha nem vigyázol. – mondta Patrisa.

A fiú morogva hátrált Anna mellé, ő pedig jól fejbe is vágta. Jeremy nyekkenve nézett rá.

- Most mindenki ütlegelős kedvében van?

- Igen. – válaszolt neki Anna.

- Már a testvérem se kímél engem? –ennél a mondatnál Patrisa és Bea kérdőn nézett Jeremyre és Annára.

- Hát látod! Nem.

- Milyen testvéred? –hüledezett Bea.

- Ejnye, ejnye, drágám! Hát nem meséltél rólam?

- Mi ez az egész Anna? – kérte számon a lányt Patrisa. Minden szem Annára szegeződött.

- Hát ő meg én… Testvérek vagyunk.

- És eddig ezt miért nem említetted? Azt hittem megbízol bennem ennyire, hogy elmondd, van még egy testvéred. Teljes testvéred legalább?

- Az vagyok. – szólt közbe a fiú.

- Akkor ezek szerint a fél tesóm vagy. Üdv a családban! – ordítozott Patrisa, majd berohant mérgesen a házba, de még utoljára visszaszólt: – Kössz a bizalmat!

- Patrisa várj!

- Hagyd Anna. Majd lenyugszik. – vigasztalta Bea a lányt. – Egyébként a nevem Bea.

- Üdvözlöm hölgyem. – köszönt Jeremy, majd kezetcsókolt a lánynak.

- Az én nevem Jeremy. Jeremy Lockwood.

- Ugyan Jeremy hagyd abba! A 21. században élünk. – szólt rá testvérére Anna.

Mikor Patrisa belépett a házba, meghallotta, hogy csöng a telefon. Odasietett a készülékhez, majd felvette.

- Halló, tessék! Itt Patrisa Willkinson beszél!

- Szia Patrisa! Itt Victoria. A testvéred. –ekkor Patrisa ereiben megfagyott a vér. –Eddig csak levelet kaptál tőlem, de most végre fel tudtalak hívni!

- De én ezt nem értem. Elmagyaráznál nekem néhány dolgot?

- Persze. Szóval mi ikrek vagyunk. Én apámmal nevelkedtem te anyáddal. Apám mesélt rólad. Eldöntöttem, hogy megkereslek. A bátyánkkal régóta keresünk. Végre megtaláltalak! Daniel nagyon fog örülni. És persze én is örülök! Tudnánk valamikor találkozni? Úgy várom már, hogy meglássalak…. –de itt megszakadt a vonal. Patrisa kétségbeesetten bámulta a kagylót. De ennyi volt. Nem tudott mit tenni csakhogy várni, hogy testvére újra hívja. De ekkor újra megcsörrent a telefon.

- Szia, Victoria te vagy az?

- Nem én Leó vagyok. A házatok előtt várlak.

 

Bocsi, hogy régen voltunk, ezért most duopla résszel jövök! :D

*Ann*

Eközben:

Anna elindult a titkos ösvényen, majd egy alagúthoz ért. Lement, és megtette a szokásos utat. Mikor odaért a barlangba, leült törökülésben egy szőnyegre. A falakon farkasok, illetve vérfarkasok voltak. Otthonos volt. Már be volt rendezve, ahogy neki tetszik. Annának is volt egy nyaklánca, amit még az Apjától kapott, halála előtt, de ez egy farkast ábrázolt. Megfogta a medált, majd meditálni kezdett. Negyed óra alatt ki is tisztult a feje, ezért elindult visszafelé. Egyszer csak egy hangot hallott, amikor már kiért az erdőbe. Nem ijedt meg tőle, ezért teljesen nyugodtan ment tovább. Egyszercsak egy, kentaur jelent meg előtte.

- Te nem félsz tőlem? – érdeklődött a fiú.

- Nem. Miért kellene félnem tőled? – kérdezte Anna.

- Hááát… Nem tudom. Mert egy szörny vagyok?

- Nem vagy szörny. Én vagyok a szörny.

- Miért lennél te szörny?

- Mert ártatlanokat gyilkolok. – mondta szomorúan Anna.

- De miért?

- Mert anélkül nem tudok élni.

- Te mi vagy?

- Vérfarkas.

- Egyébként engem Stennek hívnak. És téged?

- Annának.

- Nagyon szép neved van.

- Köszönöm. Ööööö… Egyébként neked vannak álmaid? – kérdezte a lány félénken.

- Igen. Egy.

- És mi az?

- Az, hogy újra az emberi testemben lehessek, de mindig vissza tudjak változni.

- Én tudok segíteni ebben.

- Tényleg?

- Igen. Kövess. – azzal Anna elvezette Stent a barlangjába. – Remélem megjegyezted az útvonalat!

- Naná! –válaszolt Sten.

- Na, akkor kezdjük! Először is, fogd meg a kezem. Másodszor, nézz mélyen a szemembe. És most nagyon erősen gondolj arra, amit szeretnél! – utasította Anna a fiút, majd elmotyogott magában valamit, és Stan visszaváltozott emberré.

- Óóóóóóó! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Nagyon köszönöm! – örvendezett a fiú, majd megölelte a lányt, aki viszonozta azt, majd megszólalt:

- Nincs mit, de próbáld ki!

- Oké! – válaszolt Sten, meg mindig boldogan, majd átváltozott, és vissza. – Sikerült!

- Persze, hogy sikerült! Tényleg, öööö... Nem akarsz nálunk vacsorázni, hogy megnézzük, tényleg jój csináltam, és nem fogsz hirtelen visszaváltozni?

- De! Nagyon szívesen! – válaszolt a fiú, majd elindultak kifelé. Amíg a házhoz nem értek, meg sem álltak.

- Hát itt lennénk. – jelentette ki Anna, s közbe beengedte Stent. – Halkan, a családom már biztos alszik!

- Rendben, halk leszek. – válaszolta a fiú, majd felmentek a konyhába.

- Őszintén, mi hideg kaját szoktunk vacsorázni.

- Mi is!

- Akkor most legyünk változatosak, és együnk milánói makarónit! Jó lesz?

- Igen, azt szeretem!

- Akkor gyorsan megcsinálom. – mondta a lány, és elkezdte megcsinálni a makarónit. Amikor Anna a szószt csinálta, Sten odament hozzá, majd hátulról átölelve megfogta a kezét, és vele együtt kevergette. Mikor készen lettek, lementek az étkezőasztalhoz, és miközben ették a makarónit, beszélgettek. Miután végeztek a vacsorával, a lány kikísérte a fiút, majd azt mondta:

- Akkor, holnap találkozunk a barlangban? – kérdezte Anna, átölelve Stant.

- Igen. – mondta a fiú, majd elment. Eközben Mason érkezett meg kocsival. Kiszállt a srác az autóból, majd odament Annához.

- Szia, drágám! Ez meg ki volt? – érdeklődött a fiú.

- Szia! Egy barát. – válaszolt a lány.

- Hát nekem nem úgy tűnt.

- Tudodmit? Ha ennyire bízol bennem, akkor el is tűnhetsz! De vissza se gyere!

- Ezt most vegyem szakításnak?

- Vedd! – mondta Anna, és rácsukta az ajtót Masonra, majd elment aludni.         

Másnap reggel boldogan kelt fel a lány. Egyszercsak hallja, hogy valaki suttog az ablakon befelé:

- Hahó! Anna! Hahó!

Kinéz, és Sten van az ablak mellett.

- Honnan tudtad, hogy ez az én szobám? – kérdezte Anna a fiútól.

- Csak benéztem az első ablakon, és ott voltál te.

- És mit szeretnél?

- Hogy nem akarod-e az egész napot velem tölteni?

- De, nagyon szívesen, csak felöltözök, és szólok a lányoknak. - mondta a lány, s becsukta az ablakát, és behúzta a függönyt. Felöltözött, majd átment Beához,

- Bea! Bea! – keltette föl Anna a lányt. – Jó leszek így egy egésznapos randira?

- Igen. Masonnal elmentek, egy szerelemtúrára? – érdeklődött Bea.

- Nem. Masonnal tegnap este szakítottam, mert egy barátomra féltékeny volt, akit búcsúzóul megöleltem.

- És most az a „barát” akar elhívni, randizni egész napra?

- Igen.

- És igent mondtál?

- Naná!

- Hát akkor hajrá, de most inkább menj ki, mielőtt Adam felébred. – utasította Bea a lányt.

- Úúúú! Adamnak hívják? És itt aludt? – kérdezte Anna, de a lány válasz helyett csak kitolta az ajtón. Anna felment Patrisa szobájába, de nem találta ott őt. Megint bement Bea szobájába.

- Nem tudod, hol van Patrisa?!? – kérdezte Anna Beától.

- Úgy tudtam, a szobájában. – válaszolta Bea.

- Hát , ott nincs. – mondta Anna, s végszóra bejött Patrisa.

- Sziasztok! Bocs, hogy nem jöttem haza, de… - Anna meg sem várta, amíg a lány befejezi, csak annyit mondott:

- Tudod mit? Nem is érdekel.

Anna kirohant Stenhez, majd elmentek a randira, amit megbeszéltek az előbb.

Patrisa reménykedve Bea felé fordult.
- Na, gyere, mesélj! - mosolygott barátnőjére Bea.
Patrisa boldogan huppant Bea mellé, majd az elejétől a végéig elmesélte, mi is történt vele, míg távol volt. Bea változatos arcmimikával hallgatta végig. Amikor Patrisa befejezte, érdeklődéssel nézett Beára. Az csendesen bámult maga elé.
- Mi a baj Beus? - nézett aggódva barátnőjére Patrisa.
- Csak az artandón gondolkodom.
- Aha, persze. Ez inkább emberi problémának tűnik. Tényleg, mi van evvel az Adammal? Nem volt alkalmad mesélni róla. Mi volt amikor... - de nem fejezhette be, mert Bea szobájából furcsa hangot hallott. Kiskutyacsaholás volt. A hang gazdája az ajtót is kaparta hozzá.
- Gondolom, ezt nem az Adam csinálja. - állt fel mosolyogva Patrisa az asztaltól és a hang irányába indult. Bea sietősen megelőzte, majd kinyitotta az ajtót. A szobából egy kiskutya esett ki. Boldogan felugrott, majd farkcsóválva szaladt gazdájához, és érdeklődve szaglászta meg Patrisa lábát is. Bea felvette a kis állatot.
- Ő itt Kalandor. Rottweiler. Adamtól hoztam. -a kutyus boldogat vakkantott neve hallatán. Patrisa Beához lépett és gyengéden megdögönyözte Kalandort.
- Nagyon aranyos. Jól is jön egy ilyen házőrző! De azért szólhattál volna.
De Bea ekkor hirtelen letette a kutyust és a WC felé vette az irányt. Patrisa csodálkozva segítette barátnőjét a klotyóhoz. Bea feje zöldes árnyalatot vett, majd felcsukta a WC tetejét, és belerókázott. Patrisa kis undorral adogatta Beának a papírzsepiket.
- Te ittál?- kérdezte megrökönyödve barátnőjétől Patrisa.
- Egy cseppet sem. Erről akartam beszélni veled. - majd felállt és visszasétáltak az étkezőbe Kalandorral a nyomukban. - Tudod Adam és én... mi... hát megvolt… és hát Adam hozott egy terhességi tesztet... Pozitív lett. - ennél a résznél Bea szeme könnybe lábadt, majd zokogni kezdett. Patrisa megértően ölelte át barátnőjét, és letörölte könnyeit az arcáról. 
- Igaz, hogy fiatal vagy. De a gyermek mindig ajándék!
- Jött egy leveled. - motyogta szomorkásan Bea. - Sürgős van ráírva. Nézd meg.
Patrisa felállt az asztaltól és a levélhez sétált, majd felbontotta. A feladónál csak annyi volt: Victoria. A levél kézzel írott volt:
Kedves Patrisám!
Aggódva, és szeretettel írom ezt a levelet neked. Rég óta várom a pillanatot, hogy láthassalak, átölelhesselek. Gondolom, nem sejted ki vagyok. A nevem Sára. Az ikertestvéred vagyok. De nem unme. Anyánk vámpír volt, apánk unikornis. Te apádtól örököltél többet, én anyámtól. Számíts további leveleimre!
Szeretető testvéred: Victoria

- Na, ki küldte? –kérdezte Bea Patrisától.

- Ööö… semmi különös. Csak a póniklubb ajánlgatja a kezdő csomagját.

- Ja, jól van. Hogy van képük ezt sürgős levélként elküldeni?

- Nem tudom.

Ekkor Bea felállt, és a szobájába ment. Patrisa nem tudta eldönteni, szóljon-e Beának a levélről. Végül elhatározta, hogy elárulja neki. De mikor Bea szobájához ért, nagyon meglepődött. A lány szobája tele volt festményekkel. Bea épp az ágyán feküdt, és a plafonra meredt.

- Beus! Beus! Mik ezek a festmények?- nézegette meg a képeket Patrisa. Ijesztőek voltak. Az egyik épp egy ismerősüket, Lídiát ábrázolta, amint egy vérfarkas ráugrik. Majd egy másik festmény, ami egy háborút ábrázol. Az ártatlanok és a szörnyek háborúja. Patrisa a lány ágyára feküdt. Bea felült. De ekkor különös dolog történt. Bea meredten barátnőjére nézett. Szeme élénken világított. Majd ezt mormogta, nem éppen a saját hangján:

 ”Kié a szíved, elárul,
S életét adja hálául.
S saját véred ellensége,
Bátyján áll, hogy él vagy hal-e,
Állat, mely közeledben él,
Harcba száll életedért.”

Ezután Bea kimerülten dőlt vissza az ágyára. Patrisa megijedt Bea viselkedésétől, majd ijedten megrázta őt. A lány kómásan felnyitotta szemét, majd kérdőn Patrisára nézett:

- Mi van? Már aludni se aludhatok?

- Mi volt ez az előbb? Teljesen megrémisztesz!

- Miért, mit csináltam? Ijesztően horkoltam, vagy mi? –nevetett Bea.

- Na, ne szórakozz velem! -azzal Patrisa felállt. –Vicces megijeszteni engem? Kösz szépen!- azzal a lány kiment a szobából. Bea értetlenül bámult Patrisa után. Mi történhetett?

 

Bocsi, hogy nem szerdán posztoltunk. :D *Ann*

Adam segítségével Bea kikecmergett a kocsiból, majd jól megnézte magának a házat. Gyönyörű volt. Háromemeletes luxusvilla. Beérte volna egy kisebb házzal is, de hát, ha a sors így akarta!

- Ez az egész ház a tiéd? -csodálkozott el a lány.

- Igen, azt hiszem. –mosolyodott el a fiú.

Bea belekarolt Adamba, majd együtt besétáltak a házba. A fiú elővette a ház kulcsait, kinyitotta az ajtót, majd beléptek az épületbe. A lány körülnézett. A plafonon csillárok lógtak. A falon értékesebbnél értékesebb festmények voltak. Egy kávézóasztalon pezsgők sorakoztak.

- Üdvözöllek az otthonomban! - szólalt meg Adam.

- Üdvözlöm Uram! –köszönt valaki a sarokból.

- Nézd Adam, itt a Mikulás! Szia, Mikulás! Hoztál nekem ajándékot? Nem? No, sebaj! – s a lány az inast mackóölelésben részesítette. Adam lehámozta Beát a férfiról, majd a kanapéra ültette a lányt, a komornyikot pedig aludni küldte. A fiú egy pohár pezsgőt nyújtott át Beának. A lány belekortyintott az italba, majd kérdőn Adamra nézett:

- Hova ment a Mikulás?

A fiú a kezébe fogta a lány kezét, majd mélyen a szemébe nézett:

- Tudod, a Mikulás az Északi sarkra ment, mert még nagyon nincs karácsony. Amúgy meg én zsidó vagyok, és nálunk hanukát szokás ünnepelni.

- Tényleg? –csodálkozott el a lány.

- Nem, csak cuki a szabadkozó tekinteted.-mosolyodott el a már nem szomjas fiú és bevedelt egy újabb pohár pezsgőt.

A lány harsány nevetésbe kezdett. Végül eldőlt a kanapén és a feje a fiú ölében landolt. Vágyakozóan nézett fel Adamra, majd felült. Bea közel húzódott hozzá, s a fiú szája az szájához ért. Ajkuk összeforrt. Adam megfogta a lány kezét, és elhúzódott tőle majd felállt a kanapéról. Beát maga után húzva sietett fel az emeletre. A lány nevetve követte. Amikor felértek a lépcsőn, Adam a végtelennek tűnő folyosón az egyik ajtóhoz lépett, majd benyitott. A lánynak nem volt ideje megcsodálni az elé táruló látványt. A fiú a hálószobájába vezette. Adam becsukta a szoba ajtaját és Beához lépett. Megragadta a pólóját majd gyengéden lehúzta. A lány incselkedve gombolta ki a fiú ingjét. Addig vetkőztették egymást, míg az összes ruha a padlón hevert, és az ágyba feküdtek, majd Adam magukra húzta a paplant…

Ez egy gyengéd, és mégis vad éjszaka volt. De ezt a lány sajnos nem írhatta bele a naplójába. Egyrészt azért, mert nem volt naplója. Másrészt pedig fogalma sem volt, mit kereshetett meztelenül egy idegen férfi ágyában. Arra emlékezett, hogy Patrisa meglepetés bulijába ment tegnap este, ivott is, nem is keveset. Az agyában felrémlett még neki Linsey, egy tócsa hányás, egy fekete Opel, és egy franciaágy. Felült. Úgy érezte, hogy a fejében atomrobbanás volt. Észrevette a földön heverő ruháit.  Halkan kicsusszant az ágyból, majd magára kapkodta a ruhadarabjait. Az ajtóhoz surrant és lassan kinyitotta. Kilépett, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Leosont a lépcsőn, de mire megnyugodhatott volna, egy mély hang szólalt meg mellette:

- Szép jó reggelt, hölgyem! A tegnapi estén elmaradt a bemutatkozás. A tisztességes nevem Erik, de ha úgy óhajtja, nekem a Mikulás titulus sem okoz akadályt. – motyogta az inas.

- Hol vagyok? Mit keresek én itt? Sürgősen haza kell jutnom. – hadarta zavartan Bea és a kijárathoz sietett. Megpróbálta kinyitni az ajtót kisebb nagyobb sikerrel. – Kinyitná?

- Ez csak természetes, hölgyem. – lépett az ajtóhoz a komornyik. Beánál kicsit erőteljesebben nyomta meg a kilincset, mire az ajtó kitárult.

- Köszönöm. – motyogta a lány és a kapu felé sietett.

- Vigyázzon! Elfelejtettem! Kinn vannak a rottweilerek. –kiáltott oda Beának Erik. A lány visszarohant a házba.

- Kérem, megmondaná a kutyusoknak, hogy örülnék, ha kiengednének épen és egészségesen?

- Sajnálom, csak a gazdájukra hallgatnak.

- És ki a gazdájuk?

- Természetesen Adam úr.

A lány visszacsoszogott a házba, és kétségbeesetten lerogyott a kanapéra.

- Parancsol kávét, vagy esetleg teát? – kérdezte készségesen az inas.

- Egy nagyon erős kávét kérnék. És aszpirint. Szétrobban a fejem. – nyafogott Bea.

A komornyik a konyhába ment, hogy elkészítse a kávét.

- Fáj a fejem. És az egész alsó felem. Lehet, hogy már nem vagyok szűz? –gondolkozott hangosan a lány.

- Nagyon úgy néz ki drágám. – szólalt meg az emeletről épp álmosan lesétáló Adam.

Bea megijedt a hirtelen hangra, és felpattant a kanapéról:

- Én csak azért vagyok ugye itt, hogy ugye a rottweilerek, és csak rád hallgatnak, és nekem most nagyon haza kell mennem, tudod… -hátrált zavarodottan a lány. Volt is rá oka, mert a fiú szó nélkül odament Beához, átfogta a derekát és majdnem megcsókolta. Csakhogy a lány erősen tiltakozott, majd ellökte magától a fiút. Adam csalódottan csoszogott a konyhába, otthagyva a lányt. Eközben Erik kész lett a kávéval, és Bea felé indult. Ahogy elhaladt a fiú mellett, az lekapta az inas tálcájáról a feketét, és beleszürcsölt. Erik meglepetten pillantott az úr felé, majd beletörődve sétált vissza az üres tálcával a konyhába.

- Hé, az az én kávém lett volna! – háborodott fel a lány.

A fiú felvont szemöldökkel nézett Beára:

- Gyere ide, és megkapod. – ajánlgatta Adam.

- Figyelj, nekem sürgősen haza kell jutnom! A családom már biztos aggódik értem. – fordította komolyra a szót a lány.

- Na jó, gyere, hazaviszlek. – indult el az ajtó felé a fiú, a lány pedig elégedetten sóhajtva követte.

Adam kinyitotta Bea előtt az ajtót, ő pedig boldogan sétált ki rajta, de eszébe jutottak a házőrzők, ezért ijedten ugrott hátra, kis lendületet adva a fiú elesésének. Nyekkent egyet a srác a földön. A lány szabadkozva guggolt le Adamhoz, de mivel észrevette a feléjük rohanó kutyákat, muszáj volt átlépnie a fiú felett. Adam nevetve állt fel és dögönyözéssel köszöntötte kedvenceit.

- Hé, te kis nyuszi, gyere elő! Nem bántanak! –ekkor a lány óvatosan előlépett az ajtó mögül. – Ő itt Démon, ő pedig Vadász.

A kutyák csaholva ugrottak a félősen előkecmergő lányra. Leterítették a földre, majd nyállal terítették be az arcát. Adam leszedte a rottweilereket a nevetőgörcsöt kapott Beáról. Felsegítette a lányt, majd helyükre parancsolta a kutyákat.

- Na, menjünk a kocsihoz!- szólalt meg Bea.

- Meg se nézed a kiskutyákat? – nézett szomorúan a lányra a fiú.

- Kiskutyák?- csillant fel Bea szeme. – Na, jó az még belefér.

Adam észrevétlenül megfogta a lány kezét és a garázsuk felé vezette őt. De nem akármilyen garázs volt az a garázs. Aranyszínű téglái csillogtak a napfényben, de észre lehetett venni bennük némi rózsaszínű csillogást is. Valahogy nem illett annyira egy ilyen férfias személyiséghez. De Bea nem akadt fenn ilyen apróságokon. A fiú elvezette őt a garázs végébe. Ott egy kis aranyszínű kosárhoz sétált, amelyből kiskutyaugatások, vagy inkább nyöszörgések hallatszottak. 5 kis fekete szőrgombóc mozgolódott. Az egyik kivált közülük, és elindult felfele a kosár oldalán. Elég sokáig feljutott, de a szélén már nem volt olyan biztos a dolgában. De szerencséjére Beának nagyon megtetszett a kölyök, ezért rögtön megfogta, és magához ölelte. Jól megnézte magának, és nem is akarta elengedni.

- Ez annyira édes! – áradozott a lány. – Úgy hazavinném!

- Ha annyira akarod, vidd! - mosolyodott el a fiú.

- Tényleg?-nézett a fiúra boldogan a lány. – És mennyivel tartozom? Nem hiszem, hogy olcsó egy ilyen fajtiszta kiskölyök.

- Neked most ingyen, de garancia nélkül adom. –nézett szigorúan a lányra Adam. – Ez a fajta kutya nagyon kötődik a gazdájához. Nem élné túl, ha elszakadna tőled. Ígérd meg, hogy soha nem válsz meg tőle.

- Ígérem! – nézett mélyen a fiú szemébe Bea. – És azt hiszem Kalandor lesz a neve.

- Oké, de most már tényleg menjünk, mielőtt eltűntnek nyilvánítanának.

- Tényleg! Siessünk! – jutottak Bea eszébe a lányok.

Átsiettek az udvaron, majd kimentek a kapun.  A kocsihoz sétáltak. Adam kinyitotta a lány előtt az ajtót, majd ő is beült az autóba.

- Na, most már tudod, hol laksz? –nézett várakozóan a fiú Beára.

- Igen, azt hiszem. – mosolyodott el a lány. – A Hellwood erdőben. A Nagy Földút mentén kell menni és jobb oldalt van a mi házunk. Hellwood, 6-os Földút 6-os házszám a pontos cím.

- Elég elhagyatott és ijesztő helyen laksz, te lány! – indította be az Opelt Adam. – Na, vágjunk neki!

Azzal elindultak és Hellwoodig meg sem álltak. De a földút elején hirtelen lefékeztek. A kis Kalandor is csaholni kezdett.

- Miért álltál meg? – lepődött meg Bea. – Sose érünk oda, ha itt szobrozunk.

- Nem tudom, kicsim, nekem nem szimpi ez a hely. – próbálta megmagyarázni rémültségét a fiú.

- Menjünk már! Te félsz! Nyugi, nem olyan hátborzongató ez a hely, mint amilyennek látszik!

- Nem félek, csak…

- Dehogynem. Be vagy rezelve. Most komolyan, bátrabb vagyok nálad? Istenem, de gyerekes vagy. Ilyen félős pasim se volt még. –de rögtön vissza is szívta volna azt, amit mondott. De ekkorra Adam már rátaposott a gázpedálra. Kb. 10 percbe telt, mire odaértek a házhoz. Mindketten kiszálltak a kocsiból, majd bementek a házba. Csend volt. Benéztek Patrisa szobájába, de a lány nem volt ott. Majd Anna szobája következett, és akkor megtalálták őket. Még aludtak a lányok, ezért az étkezőbe mentek. Végül Adam szólalt meg:

- Ők a családod? – kérdezte érdeklődve.

- Igen. Anna és Patrisa. Ők féltestvérek, de engem is befogadtak, amikor nekik már halottak voltak a szüleik. Én is akkoriban vesztettem el őket. – mesélte szomorúan Bea.

- És ki a legidősebb közületek?

- Anna a legidősebb, 21 éves én vagyok a középső, 19 éves, és Patrisa a legfiatalabb, neki pedig tegnap ünnepeltük a 17. szülinapját. Ott találkoztunk. – a lány elhallgatott, mert csoszogást hallottak. Patrisa jelent meg az étkező ajtajában. Hosszú másodpercekig csak hallgattak.

- Szia! Adamnak hívnak. Te vagy nyilván Patrisa. Örvendek a szerencsének. – nyújtotta a kezét Patrisának, aki elrohant a szobába, hogy szóljon Annának, aki már nyílván felébredt. Adam Beára nézett, és csalódottan eresztette le a kezét. Kínos csend telepedett az étkezőre, amit Anna és Patrisa slattyogása tört meg. Megvetően néztek Beára, és barátjára.

- Nahát, nahát, csak nem hazafáradt a kisasszony? –vonta kérdőre Patrisa Beát. – Úgy látszik, vannak még csodák! Anna, még reggel itt volt Omar és elvitte a kocsit.

- Oké. –nézett Patrisára a lány, majd Bea felé fordult. -El tudod képzelni, mit aggódtunk érted? – kezdte fölemelni a hangját Anna. – És ráadásul idehozol egy ilyet? Nekem most friss levegőre van szükségem. – mondta a lány, majd kiment.

- Hogy tehetted ezt velünk? Csalódtam benned, Bea! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Egy idegen férfival elszöksz a szülinapi bulimról? Kösz! –ordibált Patrisa. – Nézd meg, mit tettél! –És Anna felé mutatott, majd utána rohant.

- Várjatok, lányok! Hadd magyarázzam meg! - kiáltott utánuk kétségbeesetten Bea, majd visszarogyott az étkezőasztalhoz. Adam odament hozzá, és átölelte. A lány bocsánatkérően nézett fel rá, majd sírni kezdett. A fiú még szorosabban ölelte át a lányt.

- Anna, várj! – kérte testvérét Patrisa. – Azzal, hogy a barlangodba mész meditálni, nem oldasz meg semmit!

- De legalább kitisztul a fejem! – ordított vissza Anna testvérének.

Patrisa nem tudta, mit csináljon. Menjen Anna után, vagy Bea fejével beszéljen. Valahogy egyikhez se volt kedve. Látta, hogy Anna elindult a titkos ösvényen a barlangja felé. Neki is ki kéne tisztítania a fejét. De az előző "sétáljunk egyedül az erdőben" program nem éppen a legszebben sikerült. Éppenséggel rátámadt egy pokolkutya. Igaz, mindenki szerint csak a képzelete szüleménye volt, de túl valóságos volt, holmi hallucinációhoz képest. De ha tényleg csak képzelődött, akkor mitől kéne félnie? Megszorította a nyakában lógó nyakéket. Az egyetlen emléket az apjáról. Egy ágaskodó egyszarvút ábrázolt. Valahogy mindig közel érezte a szívéhez. A lány utoljára visszanézett a házra, majd elindult a Rocky folyó felé. Patrisát mindig nagyon vonzotta a víz. Órákig tudta nézni a csillogó víztükröt. Ritkán ment el az erdőbe, főleg nem egyedül, de ha ment is, akkor vagy a Rocky folyóhoz vagy a Cumbersome tóhoz ment. A Rocky folyó nevét még meg lehet érteni, hiszen tele van kis sziklákkal, kődarabkákkal. De a Cumbersome tó? Nehézkes, fáradságos, terhes, ormótlan, nehéz, kellemetlen, nehezen elviselhető, súlyos. Hát nem egy üdülőparkot neveznek el így, az holtbiztos. Na, ezt a nevet végképp nem értette. Jó párszor járt ott, de eddig semmi kellemetlen nem történt. De mindegy is. A lányt nem sokáig aggasztotta a tó elnevezése. Akkor is az volt az egyik legjobb hely az egész erdőben, akárhogy is hívták. Meg a Rocky folyó. Ahogy Patrisa belépett a fák közé, nyugtalanná vált. Valamit érzett a levegőben. Sietve haladt az általuk kitaposott ösvényen. Ez az ösvény pont oda vezetett, ahol a folyó a tóba ömlött. Szuszogást hallott a bokorból. Ekkorra a lány már rohant. Érezte, ahogy a lény őt követi. Hallotta az ágak reccsenését, a léptei suhogását. Már közel járt Patrisához. De az biztos, hogy ketten vagy többen voltak. Vagy több mint két lába volt az illetőnek. A lányon úrrá lett a kétségbeesés. Hátra pillantgatott futás közben, de csak árnyakat látott. Ekkor Patrisa a folyóhoz ért. Csapdába került. Mert hát sajnos itt a folyó szép kis kanyart ívelt. Vagy beleugrik a Rocky folyóba, vagy a lény elkapja. Legyen a folyó. A szíve a torkában dobogott. Hátrált néhány lépést. A lény már csak néhány méterre volt tőle, de ő nem nézett hátra, hanem teljes erejéből nekifutott a folyónak. Úgy látszott, eléri a túlpartot, de a lendület kevés volt. A folyóba zuhant. Nyomást érzett a lába környékén, és egy kétségbeesett nyihogás hallatszott a part felől, de ezután elsötétült a világ.

Patrisa teljesen más környezetben ébredt, mint azt képzelte. Kinyitotta a szemét. Egy pihe-puha ágyban találta magát, egy szobában. Felült. A lábában fájdalmat érzett. A szoba falát vakító fehérre meszelték. A bútorok természetes anyagokból készültek. Fa komód állt a hófehér ágy mellett. Az ágykeretet is fából készítették. Az ablakon indákból szőtt függöny lengedezett. A falon egy fakeretes tükör lógott. A lány a tükörhöz sántikált. Hófehér egyberuha volt rajta. Hajába virágokat fontak. Megtapogatta a nyakát. A nyakláncnak csak hűlt helyét érezte.  Kétségbeesve kutatta fel a szobáját, a szeretett ékszere sehol sem volt. Dühösen feszegette a zárt faajtót, majd teljes súlyával ránehezedett, és kiabálni kezdett:
- Nyissák ki! Nyissák ki! Bárki is hozott ide, adja vissza a nyakláncomat!
De az ajtó váratlanul kinyílt, és Patrisa kizuhant rajta. Egy középkorú nő nyitott neki utat. Ugyanolyan fehér egybe ruha volt rajta, mint amilyen Patrisán volt. Homlokán ugyanolyan sebhely volt, mint ami Patrisa homlokán volt. A lánynak kiskorában azt mondták, azért van ott ez a folt, mert amikor született, a szülésznő véletlenül megnyomta a homlokát, és ez a nyom megmaradt. Ezt a lány minden nap alapozóval takarta el, így kevesen tudtak róla. A nőnek hosszú, világos szőke haja volt. Pont olyan, mint amilyen Patrisáé. A szeme tengerkék, mint Patrisának. Mintha időutazó lenne, és a 32 éves énjét csodálhatná most meg. A hasonmása kedvesen rámosolygott, majd felsegítette.
- Szia, Szívem! Jól aludtál?
- Jó napot. Igen de...
- A nyakláncod biztonságos helyen van, nyugalom. Hamarosan visszakapod! - becsukta a lány szobájának az ajtaját, és elindult a hosszú folyosón. –Gyere, kedvesem! A mestered mindjárt körbevezet az Unme-menedéken.
- De, hogy kerültem ide? Én beleestem a Rocky folyóba, mert üldözött valami, és…- itt elcsuklott a hangja.
- Ó, igen! Leó vett észre, épp H-alakban tevékenykedett, de te elfutottál előle. Ő hozott ide, és itt egy kis Rozul virágtól rögtön meggyógyultál. Tudod, hányadika van?
- Azt hiszem június 17.
- Pontosan. Azaz 4 nap van hátra a Szörnyek Feltámadásáig. Az unméknak ez életük legveszélyesebb napja. A legveszélyeztetettebbek a 17 éves korukat betöltött, de még nem 18 éves unmék. Azért vagy itt, hogy elsajátítsd a harcmódokat, amit E-, H- és U-alakban védekezel, hogy megvédhesd magad a szörnyek ellen.
- Mi az az unme? És mért kéne valamilyen szörnyek ellen védekeznem? És mik ezek az alakok, meg minden? Semmit sem értek. -nézett zavarodottan a nőre Patrisa.
- A mestered majd mindent elmagyaráz. - ekkor a folyosó végére értek. – Na, az én munkám véget is ért, menj ki az ajtón, és megtudod a választ a kérdéseidre! Ja, és engem Csillámnak hívnak! Vigyázz magadra Patrisa!

Azzal kinyitotta az ajtót, kitolta rajta a lányt, és becsukta mögötte. Patrisa hunyorogva nézett körbe, a hirtelen fény miatt. Mellette a Rocky folyó (ebben biztos volt) kanyargott. Ez valamiféle határ lehetett. A ház, amelyben aludt, hófehér ház volt, melyet borostyán és vadszőlő futott be. Rögtön előtte egy néhány soros sűrű fasor állt. Ekkor vette észre a fal mellett álldogáló nagyon is ismerős fiút. 
- Leó, te meg mit keresel itt? -nézett végig a lány rajta.
- Kis, leendő tanítványom, kiskorod óta figyellek ám!
- Engem? De, hát néhány évvel lehetsz csak idősebb nálam!
- Pontosan 103 évvel vagyok idősebb. - mosolyodott el a fiú. -De ezt a témát hagyjuk. 

- Akkor elmagyaráznál nekem "mindent"?
- Persze. Szóval, azt gondolom, már tudod, hogy te egy unme vagy, ahogyan Csillám és még sokan mások.
- Unme? Az mi? Kifejtenéd bővebben?
- Az unme szóban az un, az unikornisra utal. Angolul unikornra. A me az angol man szóra, azaz ember. Félig ember, félig egyszarvú. Bármilyen hihetetlenül hangzik, te is közülük való vagy.
Patrisa azt hitte a fiú megbuggyant.
- Ez őrültség! Én, félig egyszarvú? Még szarvam sincs! Sőt, még csak ló sem vagyok! - nézett értetlenül a fiúra a lány. A fiú a lányhoz lépett, és a sebhelyére tette az ujját. Itt a szarvad. A lány is megtapogatta a foltot.
- Ez csak egy sebhely...
- Több, mint aminek látszik. Tudod, képes vagy lóvá, később egyszarvúvá válni, ha megvédted magad egy szörny ellen.
- És mi van a szörnyekkel?
- A szörnyeket egyszerűen mágnesként vonzzák az unikornisok. Imádják az ártatlanságuk. Szeretnek játszadozni velük. A szörnyek legfőbb gyengesége, az ártatlanok. Akik nem érdemlik, meg a rosszat mégis megkapják. Ezért vannak ezek a szörnyű lények a földön. Ezért kell megtanulnunk harcolni! Hogy a szörnyek rájöjjenek, nem csak azért létezünk, hogy a kétségbeesett sikolyainkkal éltessük az ő fabatkát sem érő életüket! Szembeszállunk velük! Ez az egyetlen mód arra, hogy lemossuk a nevünkről azt, hogy mi csak aranyosan nyihogni és szaladgálni tudunk a mezőn, többet nem! Patrisa kezdte elhinni, hogy nem viccelnek vele.
- Na, gyere ideje, hogy megtanítsalak a harc alapjaira! - indult el a fiú egy nagy mező felé, ahol az Unmék már javában gyakoroltak különböző alakokban. 
- Ja, tényleg, a nyakláncom visszakaphatom?- jutott a lány eszébe a medál. De a megszokott Unikornis helyett egy kétélű bronzkardot adott Patrisa kezébe Leó. 
- Tessék. - mosolygott a fiú.
A lány nem értette miért szórakozik vele Leó, de nem volt ereje újabb hosszas magyarázkodásokat hallgatni.
- Akkor, angard! - emelte fel a kardot a lány.
- Héhéhéé! Le ne vágj azért!-azzal a fiú a lány mögé lépett, kezét kezére tette, és úgy mutatta, hogy kell fogni a fegyvert, és különböző módokat is tanított a lánynak.
- Készen állsz egy párbajra?-kérdezte Leó egy idő után Patrisától, majd egy vízálló gumiórát nyújtott át neki. A lány értetlenül nézte, de felcsatolta a csuklójára. - Nyomd meg a gombot!
Patrisa megnyomta, és az óra egy gyönyörű, ágaskodó egyszarvút ábrázoló bronzpajzzsá alakult. A lány álmélkodva nézte a szemkápráztató darabot, de nem sokáig, mert a fiú már támadott. Patrisa ügyesen kivédte, majd ő támadott. Az elején mindig Leónak sikerült majdnem megölnie a lányt, de az könnyen megtanulta, hogyan kell csinálni a dolgot, így nem egyszer került vészhelyzetbe a fiú. A kemény gyakorlásnak egy hatalmas ordítás vetett véget. A mezőn gyakorlók mind a hang irányába fordultak. A vezetők harci állást vettek fel, mikor megpillantották a szörnyet.
- Valaki megidézett egy artandót! - üvöltötte valaki az unikornisok közül.
A lénynek sas feje volt, óriási szárnyai, de négy lába volt, s azok hatalmas karmokkal végződő pokol- kutyamancsok voltak. Farka buzogányszerű, pikkelyes farok volt. Patrisa harcolni akart, de Leó odakiáltott neki: 
- Te még túl tapasztalatlan vagy, inkább menekülj haza, mert különben a szörny elpusztít!
Ekkor a lány észrevette az ösvényt, ami haza vezet, de az ösvényhez a szörny mellett kellett elhaladni, ráadásul a Rocky folyón át. Patrisa eldobta a kardot és a pajzsot az órába húzta vissza. Ahogy megpróbált az artandó mellett elmenni, az megérezte az illatát, és a többiektől elfordulva követni kezdte. Amikor Patrisa eldobta a kardot, a nyaklánca a nyakán lógott. Teljes erejéből a folyó felé szaladt. Érezte, ahogy a szörny csőre a háta mögött csapódott be. Hátranézett, és látta, hogy a lény olyan erővel döfött felé, hogy nem bírta egykönnyen kihúzni. Patrisa ezzel időt nyert és még nagyobb erőbedobással rohant a folyó felé. Az utolsó pillanatban ugrott, így az egyik lába hegye épphogy elérte a túlpartot, de fél lábbal a Rockyba csúszott. Gyorsan kihúzta, de így csak sántikálva tudott menni. A szörny ez alatt kihúzta csőrét a földből, majd egy ordítást hallatott, és üldözni kezdte a lányt. Patrisa az erdőbe futott, az artandó pedig már rögtön a hátánál járt. Megpróbált kitérni a lény útjából, de az ugrott egyet, és csőrével megragadta a lány felsőjét. Patrisa kétségbeesetten próbálta ütögetni pajzsával a szörny fejét, az meg se érezte. Végül a lány a nyakláncához nyúlt. Megmarkolta, és erősen koncentrálni kezdett. Letépte nyakából, az pedig a kezében, az ismert bronzkarddá vált. A szörny meglepődött a hirtelen fénytől és dülöngélni kezdett. Patrisa ezt kihasználva a karddal az artandó szeme közé döfött. Az pedig megszédült, végül összeesett. A lány kihúzta felsőjét a szörny csőre közül, majd csodák csodájára emelkedni kezdett, a szörny pedig finom porrá vált, és körbelengte a lányt, ló alakká vált majd Patrisának ütődött. A lány teste erősen világítani kezdett és ló alakká formálódott. Azután lassan lefelé esett. Mikor leért örömtelien nyihogva nyugtázta, hogy sikerült kiérdemelnie, hogy alakot váltson. Boldogan kezdett vágtázni, szeretett családja felé.

Szerdán újra találkozunk. :D

*Ann*

III.fejezet

Eltűnés, elszökés

 

- Menjünk már ki! - kérlelte Patrisa, testvérét.

- Nincs kedvem. - válaszolta Anna.

- Akkor egyedül megyek!

- Nem mész egyedül! Menj Beával! - mondta idegesen Anna, Patrisa kijelentésére.

- Miért, nem mehetek egyedül? Nem vagyok 5 éves.

- Lehet, hogy nem vagy, de most mi bajod a Beával? Tök jófej! Ő biztos elmenne veled nagyon szívesen!

- Az egy dolog! Nem a Beával van bajom, hanem azzal, hogy úgy kezelsz, mintha nem tudnék magamért felelősségét vállalni. Szeretnék egyedül lenni a gondolataimmal! Nekem is kell egy kis magány!

- Akkor ott a szobád, ha magányra vágysz! És most tűnés a szobámból! – mondta Anna mérgesen.

- Nem vagy az anyám! Nem te mondod, meg mit csinálok! Megyek is, de innen jó messze! – válaszolt Patrisa magából kikelve.

- Jólvan, akkor, ha annyira akarod, elmegyek veled! Ne hisztizz!

- Maradj magadnak! Majd pont ezek után vágyom a társaságodra! Megyek egyedül, te érzéktelen tuskó!

- Gondolom arra nem gondoltál, hogy ma, a 17. szülinapodon, el akarlak vinni, bulizni!

- Le akartál passzolni a Beára basszus!

- Igen, de a Bea is tudott a buliról, és visszahozott volna időben!

- Tényleg? Hát akkor bocsi, tesó… Én, úgy szeretlek! Na, gyere ide, te! - mondta sajnálkozva Patrisa.

Anna fölállt, és megölelte őt, majd egy ajándékot nyújtott át. Patrisa átvette, megnézte és szemében örömkönnyek csillogtak.

- Anna, ez gyönyörű! Nagyon köszönöm! - kiáltott Patrisa, s medveölelésben részesítette az ennek nem éppen örülő testvérét.

- Na, vedd fel, és induljunk! De siess!

- Oké sietek!- és Patrisa beszaladt a fürdőszobába.

Míg Patrisa öltözött, Anna is levedlette piszkos ruháját, és átöltözött. Mikor Patrisa kijött a fürdőszobából látta, hogy Anna is elkészült.

- Szuper ez a ruha! –csodálta meg Anna ruháját Patrisa.

- A tiéd is!

- Akkor indulhatunk?

- Ja!

- És hova megyünk?

- Az titok!

- Akkor vezess!

Beszálltak nagybátyjuk kis Suzukijába és meg sem álltak a buliig. Beával a bejárat előtt találkoztak.

- Ez a kedvenc helyem! Köszi, lányok! –örült Patrisa.

A lányok bementek. A szórakozóhelyen már elkezdődött a party. Annához odajött egy fiú, átkarolta, és köszönt neki:

- Szia, Anna!

- Szia, Mason! - köszönt Anna, s Mason megcsókolta őt.

- Szia öö... Mázön vagy mi... Gondolom nem most láttátok egymást először, vagy tévedek?

- Nem, te őrült! Már rég járunk, csak nem mondok el neked mindent. És az Mason.

- Jól van, na! Így lecseszel, miközben te hallgatsz itt el dolgokat! Csak vicceltem te mafla! –nevetett Patrisa.

- Akkor magatokra hagyunk titeket. Gyere Patrisa, menjünk a pulthoz egy italra. Jó szórakozást! - azzal Bea magával húzta Patrisát a pult felé.

- Sziasztok! Nektek is! – mondta Anna, miközben elkezdett táncolni Masonnel.

A pulthoz érve a két lány rendelt. Mikor fizetni akartak, egy fiú pénzt nyújtott át a pincérnek, jelezve, hogy meghívja őket. Majd széles mosolyt eresztett Patrisa felé. A lány viszonozta.

- Szia! Hogy hívnak szépség?

- Hello. Itt nincs semmilyen szépség csak egy Patrisa. És neked mi a neved?

- Leonardónak hívnak, de utálom, nevezz csak Leónak.

- Ő itt Bea.

- Üdv, Leonardo, vagy én is hívhatlak Leónak? – váltott viccesen magázódásra Bea.

- Persze. Szólásszabadság van. Patrisa felkérhetem egy táncra? – válaszolt Leó is tréfálkozva.

- Ha szeretné, Uram? Megtisztelne. - válaszolta, s elmentek táncolni.

Eközben…

Mason tánc közben megint megcsókolta Annát, majd félrementek a falhoz. Mason odaszorította a lányt, és tovább csókolóztak.

Visszatérve:

- Gyere!-mondta Leó, s elkezdte húzni Patrisa karját.

- Hova?

- Egy csendes helyre.

- Minek?

- Hogy tudjunk beszélgetni... - mondta a fiú, s beráncigálta egy sötét szobába Patrisát. Majd felkapcsolta a villanyt, és leült (egy igencsak vén) kanapéra, amiből egy kis porfelhőcske szállt fel, ahogy leheveredett a fiú. Miután elhelyeszkedett, maga mellé rántotta a lányt.

- Na? Miről beszélgessünk? Mit akarsz tudni? - kezdte végül a lány.

- Öööö... mondjuk... Szereted a galuskát? - kérdezte Leó, mire Patrisa igen meglepődve nézett rá, de végül válaszolt:

- Igen.

- És melyiket? Mármint milyen ízűt?

- A galuska ízűt. - mondta Patrisa még mindíg kicsit meglepődötten.

- Én is azt szeretem. - mondta Leó egyre halkuló hanggal, és már-már szikrázott köztük a levegő. A fiú lassan elkezdte végigsimítani a kezét a lány nyakán, mélyen a szemébe nézve, majd megszólalt:

- Gyönyörű a szemed. Olyan kék, mint a tenger.

- A tiéd, meg barna, mint a csoki. - mondta Patrisa. Leó elmosolyodott, közelebbhajolt a lányhoz, félrebillentette a fejét, becsukta a szemét, és megcsókolta őt.

Bea eközben sorra itta az éppen nem alkoholmentes italokat. Már nem volt egészen tisztafejű, mikor valaki előtűnt a tömegből. Hosszú, egyenes, platinaszőke haj, óriási rózsaszín masnival. Linsey... Na, mindegy, ha már itt hagytak a lányok... Legalább lesz társaságom. – gondolta Bea.

- Szijjjóó Beuskáám! - ugrott Beus nyakába a plázacica. - Hogy ityeg, a fityeg? Jó ez a buli, nem? Látom, te sem kíméled a bárpultot! Hogy-hogy így egyedül? Elbújsz a szerelem elől, édesem! Rossz kislány! Na, ezen mindjárt segítünk! Maradj ahol vagy! Linsey mama mindjárt jön!

Csak azt ne! - gondolta Bea. - Na, mindegy, innen úgysem tudok felállni.

Ekkor megjelent a rózsaszín folt egy sötétkék foltot maga után húzva.

- Ő itt Adam.

- Öööö... Szia, Bea vagyok. –motyogta halkan a lány.
- Én pedig, azt hiszem, Adam. –válaszolt a srác.
- Na, magatokra hagylak benneteket, édeseim, engem vár a táncparkett. Puszcsi! - azzal Linsey eltűnt a táncoló emberek tömegében.
- Kérsz valamit? - nézett várakozón a fiú Beára.
- Egy kis víz jólesne.
- Csak víz? Nem bírod az alkoholt?
- Te le akarsz itatni, hé! - nevetett a lány.
- Ha te mondod... Látom így is eléggé OFF vagy. Szerintem nem fognak hiányolni, ha elmegyünk erről a helyről. Van kedved egy kis sétához? Az esti levegő felfrissít ám!
- Jó ötlet! Csak segíts innen felkelni!
Majd belekarolt a fiúba, az pedig átsegítette a szédelgő lányt a bulizó fiatalok között. A fiú kilökte az ajtót, majd kisétált a lánnyal.
- És hogy kerültél ebbe a buliba? -kérdezte Adam.
- A barátnőmnek szülinapja van. Ez volt a meglepetés... Várj! Álljunk meg! - a lány zöldes feje méregzöld ábrázattá alakult. - Az árokhoz! Gyorsan!
Azzal az eddig elfogyasztott pia mind az árokban landolt. Adam fintorogva nézegette a tócsát, közben papírzsepikkel látta el a lányt.
- Gyere, hazaviszlek. Neked elég volt ennyi a buliból mára.
Majd a fiú átkarolta a lányt és visszakísérte a szórakozóhely elé. Egy fekete Opel kulcsait vette elő a kabátzsebéből, és a parkoló felé indult a lánnyal.
- Neked van kocsid? -kerekedett el a lány szeme.
- Úgy látszik. Nyugi nem ittam, veled ellentétben. Na, gyere, szállj be.
Besegítette a lányt az anyósülésre, bekötötte és egy zacskót húzott elő a kesztyűtartóból.
- Ha még maradt benned pia, akkor használd. -mosolygott a fiú.
- Azt kétlem. Azért annyit nem ittam! -tiltakozott a lány.
- Á, nem!
Azzal beült a kormány mögé, és várakozóan a lányra nézett.
- Hol is laksz?
- Hol is? Basszus, nem jut eszembe. -gondolkodott a lány. –Bocsi, túl sok volt nekem a martini.
- Akkor hazaviszlek. - és a gázpedálra lépett.
Bea elgondolkodott, hogy tudja hazavinni, ha nem is tudja, hol lakik, de már nem törődött vele. A fiú teljesen elvarázsolta. Út közben Adam arcát nézte. Arra eszmélt fel, hogy megálltak. Adam zavarodottan nézett vissza.
- Ilyen szép lennék?
- Hát az vagy, ne is tagadd.
- Te se vagy semmi!
- Hmm. Ezt bóknak veszem. -majd kinézett az ablakon. -Hol vagyunk?
- Mondtam, hogy hazaviszlek. Itt lakom. Valami baj van?
Bea elnevette magát. Érdekes estének nézett elébe.

Mivel Mason elment haza, Anna elkezdte keresni Beát. Nem találta, ezért Patrisát kereste. Megkérdezte a pultost, aki azt mondta:

- Egy fiúval láttam abba a szobába bemenni.

- Köszönöm. -lökte oda Anna a pultosnak, majd a szoba ajtajához lépett, és kinyitotta. Leó, és Patrisa rögtön abbahagyták a csókolózást.

- Bocs, de azonnal velem kell jönnöd! Bea már nincs a klubban, és a telóját sem veszi föl! –mondta Anna aggódva.

- Megyek! És te meg majd hívj föl!-mondta Patrisa Leónak.

- De nem is tudom a számod! -válaszolt a fiú.

- Ott egy papírcetli a kanapén! Azon rajta van a számom. -mondta, és közben elviharzott a testvérével.

- Próbáld meg még egyszer felhívni! Hátha felveszi! -javasolta Patrisa Annának.

- Nem veszi fel! – hangzott az aggódó válasz. A lányok kezdtek nagyon megijedni, már mindenféle rosszra gondoltak. Hogy elrabolták, hogy meggyilkolták, hogy kiment az útra, és elütötték, hogy leütötték, és kirabolták, és még arra is, hogy megerőszakolták. Patrisa és Anna tudták, hogy Bea már nem szomjas. Minden szobába benéztek, mindent zeg-zugot átkutattak, de sehol nem találták őt, és zárásig - ami hajnali 3-kor volt - el se mentek. Anna nem ivott sokat, de amit ivott már az se volt benne, ezért kocsival mentek haza. Mikor visszaértek, kiszálltak a szürke autóból, és Anna rögtön elkezdte keresni a ház kulcsát. Meg is találta, majd odament az ajtóhoz és kinyitotta azt. Az előszobába beléptek, majd a szokásos módon, ahogy szokták, átváltották a cipőiket papucsra. Anna rögtön bement a szobájába, Patrisa meg utána. A lányok nem mondtak semmit egymásnak, de anélkül is tudták a másik gondolatait. Anna ledőlt az ágyára, Patrisa meg zokogva melléfeküdt. Átölelték egymást, így aludtak el.

Vasárnap jön a folytatás. :D

 

2.fejezet

A családi háttér

Patrisa és Anna testvérek voltak. Bea pedig a közeli barát szerepét töltötte be. Mindkét lány árva volt. Szüleik épp együtt mentek kirándulni az autójukkal, s egy kamionnal karamboloztak. Egyikük sem élte túl a balesetet. Nem ismerték igazán őket, így a titkaik sem kerültek előttük napvilágra. Egymásra voltak utalva. De mindenkinek vannak titkai. S a legféltettebbeket sokan még a hozzájuk legközelebb lévő emberrel sem osztják meg. Annának pedig elég nagy titka volt. Bár ezt rajta kívül senki sem tudta. Olyan titok, hogyha valaki megtudja, az élete múlhat rajta. Anna nem volt az, akinek ismerték. Sok mindenen ment keresztül, de senkivel sem oszthatta meg. A szeme olyan sötétbarna volt, hogy szinte feketének lehetett mondani. A haja is ilyen színű volt, hosszú, benne egy sötétzöld csíkkal. Mindig sötét színű ruhákban járt, általában bőrdzsekiben, vagy farmerdzsekiben. A jobb csuklóján, mindig, rajta volt egy általában fekete-zöld kendő. Megszokott lábbeli volt nála a bakancs, de volt, hogy csak sima cipő volt rajta. Testvérének Patrisanak derekáig érő, hosszú szőke haja volt, ami a közepétől kezdődően égszínkék volt. A ruhatára kék, szürke és fekete cuccokból állt. A megszokott kinézete: farmer, tornacsuka és egy karcsúsított fekete póló, felette sötétkék melegítő felső volt. A szeme tengerkék volt. Beának vöröses-szőke haja volt. Mindig színes ruhákban járt, és mindig vidám volt. Igaz, elég gyakran elvörösödött, de azért nem jött egykönnyen zavarba. Az ő szeme is kék volt.

A titokzatos méreg

Kezdet 1. kötet 

Írta: Lehoczki Patrícia és Kelemen Anna