XXII.fejezet
Régi ismerősök, és a verseny egy fontos személyért
„Fapata”
Ott lefelé mentek valami lépcsőn, ami egy összefirkált ajtóhoz vezetett, ami mögül hangos zene hallatszott. Az ajtó mellett egy izmos férfi állt. Ránézett Annára, és elmosolyodott:
- Rég találkoztunk, Anna. Kik azok ott mögötted?
- Szia, Carlos. Hát nem emlékszel rá? – mutatott a lány Patrisára. A férfi jól szemügyre vette, majd mélyen a szemébe nézett.
- Várjunk csak… Nem lehet… Hiszen ez… Ő a Kis Patrisa!
- Bizony!
- Jól megnőttél hallod-e!
- Kiskorodban sokat jártunk ide, csak aztán az apukád megtudta, és nem jöttél velem többet ide. – magyarázta Anna. – És ő pedig Victoria.
- Nem is! Ő egy Picúr klón!
- Ki az a Picúr? – kérdezték egyszerre a lányok.
- A Kis Patrisa! – válaszolt Carlos. – Azért mert még nagyon pici volt.
- Ő az ikertestvére, Victoria. – mondta Anna.
- Aha! Értem. És mi van az öregeddel? – erre a kérdésre Anna lesütötte a szemét, és azt suttogta:
- Hagyjuk. – ekkor Carlos is megkomolyodott:
- Ne hagyjuk. Mi van vele?
- Megöltem. – nyögte ki végül a lány, mire csönd telepedett arra a pár négyzetméterre. Csak az ajtó mögül hallatszott a dübörgés.
- Ouhh értem… Gondolom Kittihez, és az öreghez jöttetek.
- Igen. – válaszolt Anna, azzal mind a 3 lány bement. A helység tele volt kocka hasú férfiakkal.
- Kik ezek az izomagyak? – kérdezte Patrisa szinte ordítva, a dübörgő zene miatt.
- Nem tudom. Megváltozott ez a hely, amióta én utoljára itt jártam. – válaszolta a vérfarkas, kiabálva. Odamentek a pulthoz. – Kértek valamit?
- Én egy kólát! – mondta Victoria.
- Van gyümölcslé? – kérdezte az unme.
- Nem hiszem.
- Akkor én egy vörösboros-kólát kérek.
- Rendben. – Anna megfordult, mire a pultos odament a lányokhoz.
- Szevasz, Anna! Miújság? Rég láttalak körünkben. Hogy-hogy itt vagy?
- Hali, Albert! Most költöztünk ide, nem messze, és gondoltam benézek. Meg szerintem visszaszállok.
- Komoly? Ennyi év után?
- Azért ne hidd azt, hogy nem edzettem!
- Helyes! Mit kértek?
- 1 kólát, és 2 vörösboros-kólát.
- Rendben, már is hozom. – azzal a férfi elkészítette az italokat. – Parancsoljatok.
- Arigato. – mondta Patrisa miközben elvette a kért italát. A többiek kérdőn néztek a lányra, miközben Anna csak elmosolyodott, és ő is ezt felelte, amikor átadta neki a pultos a vörösboros-kólát. Victoria értetlen fejjel bámult a két lányra, és úgy mondta a köszönömöt, amikor megkapta a kólát, hogy oda se nézett. Anna a zsebébe nyúlt, majd megszólalt:
- Kuso! Watashi wa okaneganai!* – Patrisa elnevette magát, majd válaszolt:
- Baka! Watashitachi wa nani o shimasu ka?* – erre Anna a fiúkra nézett:
- Karera wa okane o motte iru. *
- Wakarimasu.* – bólintott az unme.
- Milyen nyelven beszéltek ti? – kérdezte tőlük Albert.
- Japán. – mosolygott rá tiszta szívvel Patrisa. A lány nézésétől a fiú elvörösödött, majd piros fejjel megfordult, és gyorsan poharakat kezdett törölgetni.
- Ó, Albert! – kezdte Anna, a tőle telhető legcsábítóbban. – Én annyira bírlak, amúgy! – erre az említett személy gyanakvóan a háta mögé nézett:
- Te, meg a szeretet…
- Miért? – kérdezte ártatlanul a vérfarkas.
- Tom! – szólt egy hozzájuk nem messze lévő férfinak. – Félek! Anna megőrült! – amikor ezt meghallotta, ennyit mondott:
- Patrisa. Feladom.
- Jaja, maximum itt maradunk mosogatni.
- Mennyivel tartozunk? – kérdezte erőtlenül Anna. Itt értette meg Albert a helyzetet:
- Ohó, szóval nincs keret? Mikor engedtem utoljára, hogy fizess?
- Úgy szeretlek. – vidult fel a vérfarkas.
- Itt fogsz dolgozni úgy is, nem?
- Igen, visszatérek.
- Most mi van? – kérdezte Victoria, mert nem esett le neki a tantusz.
- Hagyjuk. Inkább menjetek. – mondta Albert.
- Szia, Albert! – köszöntek egyszerre a lányok. Miközben áthaladtak a termen, a fülsüketítő zene halkult, de az izzadságszag nem múlt el. Egy ajtó felé tartottak. Amikor átléptek rajta, egy másik, az előzőnél jóval szimpatikusabb helyiségben találták magukat. Jobbra egy ringet láttak, balra pedig egy másik edzőterem volt.
- Ez a versenyzőknek van. Itt gyakorolnak és versenyeznek. – végignéztek a helyiségen, és a benne tartózkodókon. A ring most üres volt, az edzőteremben pedig keményen kiabáló edzők, lihegő, kitartóan gyakorló versenyzők, és számtalan gép sorakozott. Amikor az egyik edző megpillantotta a 3 lányt, egy mosoly kíséretében hozzájuk sietett. Izmos, barna hajú, helyes fiú volt, olyan 30 év körüli.
- Szia, Anna, örülök, hogy látlak! És ők? – nézett az ikrekre. A pillantásra az unme teljesen elvörösödött.
- Szia, Elliot! Ők a testvéreim, Patrisa és Victoria! Rég találkoztunk.
- Ja. Jó rég volt. Gyere ide!
- Ne, ne, ne! – de a lány nem tudott tiltakozni, és a fiú megölelte. Elliot letette Annát, mire Patrisa érdekes tekintete fogadta őt.
- Anna! Neked ilyen jó barátaid vannak, hogy engeded, hogy megöleljenek?
- Mindjárt letörlöm a képedről azt a vigyort! – fenyegette az unmét a vérfarkas úgy, hogy közben az ökle meglendült, de elég hamar visszahúzta. Patrisa elmosolyodott:
- Úgy se tennéd meg.
- Túl jól ismersz.
- Várjunk csak… Ő… Picúr! – döbbent rá Elliot.
- Igen. – helyeselte Anna.
- Hú, de megnőttél!
- Itt mindenki ismer engem? – kérdezte Patrisa.
- Nem, mert elég sok új jött azóta. – válaszolta Elliot.
- Elliot! Körbevezetnéd Victoriát? Én megyek edzeni. Patrisa, ki akarod próbálni a gépeket? – nézett az unméra Anna. Patrisának felcsillant a szeme, és izgatott ugrándozásba kezdett, majd boldog vinnyogásba fogott, ami annyit jelentett: Ki nem hagynám! Viszont Victoria egyre jobban vörösödött, és dadogva ellenkezett. Vagyis, próbált ellenkezni, de Anna, az ugrándozó testvérével a gépek felé vette az irányt. A vámpírlány félénken nézett fel a fiúra, aki bátorítóan rámosolygott. Vajon erre a mosolyra miért rándult még jobban görcsbe a gyomra? Patrisa és Anna egy újabb ajtón mentek át, mire még több gép tárult szemük elé. Miközben átmentek a termen, Patrisa ide-oda ugrált a gépek között, hogy mindegyiket láthassa. Végül, azon a gépen, amit legutoljára megnézett, egy ismerőst fedezett fel. Kitti volt az.
- Szia, Kitti! Már te is itt vagy? – kérdezte Patrisa.
- Ő eddig is itt volt. – mondta Anna.
- Tényleg? – kérdezte az unme zavartan.
- Igen. El voltál foglalva a gépekkel. – jegyezte meg Kitti.
- Jössz velem, vagy itt maradsz? – kérdezte a vérfarkas.
- Veled megyek. – válaszolt Patrisa. Azzal még egy ajtón átmentek, ami egy irodába vezetett. Ott nem volt senki.
- Miért vagyunk itt? – kérdezősködött az unme.
- Apa! Gyere elő! – kiáltott Kitti.
- Apa! – csatlakozott Anna is az előhíváshoz. Sóhajtott egyet. – Fapata! – ekkor egy hangot hallottak az asztal alól:
- Csak egy valaki szokott így hívni. – ekkor csönd lett. – Ez nem lehet más… Manók, támadás!
Ekkor hirtelen 5 manó ugrott Annára. Volt egy zöld, egy kék, egy piros, egy rózsaszín és egy fehér sapkás. 4-en a lábát célozták, és rágcsálni kezdték fekete farmerét. A zöld sapkás nem támadta meg, csak farkasszemet nézett a lánnyal. Végül Anna megszólalt:
- Kurama? - De Anna ránézett a lábára, és azt ordította:
- Hé! A farmerom! Ez az egyetlen! Na, jó! Nem szórakozunk! Víz elem, Szökőkút! – mondta, mire a kezéből egy vízsugár lövellt ki, ami a négy manóra zúdult. A kis élőlényekre úgy hatott az átlátszó folyadék, mintha sav lenne. Fura, visító hangot adtak ki magukból.
- Te kis mocsok! – szólt közbe Patrisa, és védelmezően a négy megőrült manó, és Anna közé állt. A vérfarkas dühösen „pfff” kijelentést tett, majd az asztalhoz sétált, és felborította. Az alatta megbújó férfi ártatlanul nézett fel a lányra.
- Ne nézz így! Te küldted rám a manókat!
- Ki? Én? – lepődött meg „Fapata”. – Ő volt! – mutatott vádlón Patrisára, aki el volt foglalva azzal, hogy megvigasztalja a megsértett manókat.
- Persze! Biztosan!
- Igen, én láttam!
- Miről van szó? – nézett fel a gyanúsított személy, amikor befejezte a zsebeiben talált cukrok osztogatását a manók között.
- Fapata szerint te uszítottad rám a törpéket. – ismertette a tényeket a vérfarkas.
- Mi? Én? Miért pont én? – ekkor a kék sapkás törpe váratlanul meghajolt előtte. Patrisa lenézett. A törpe nyakában egy kereszt alakú medál lógott, amit épp leszedett. Tisztelettel nyújtotta át a lánynak. Az öreg szeme elkerekedett. Az unme zavartan nyúlt érte, de amikor hozzáért, mintha áram lett volna a medálban, térdre esett és a fejéhez kapott. Majd lassan elsötétült előtte a világ. Még hallotta Anna felé siető lépteit, mielőtt végleg elájult volna. Mikor felébredt, életképeket látott maga előtt. A saját szemszögéből látta őket. Rajtuk legtöbbször egy fiú szerepelt, akinek nem lehetett rendesen látni az arcát. Néhány képen Annát is felismerte. Miközben az emlékeket nézte, melegség járta át a szívét. Mosolygott az ismerős képeken, ahogy sorra haladtak el előtte. De az emlékek között horrorisztikusak is megjelentek. Az elsőn Annát látta, miközben „élelmet szerez”. Ahogy folytak az emlékek, a véres jelenetek sokszorozódtak. Patrisa próbálta elfordítani a fejét, de mindenhol ezek a jelenetek játszódtak le. A következő képeken nem Anna gyilkolt. Saját magától menekülő embereket látott, és ő maga okozta a halálukat. Az életképek a korábban látott fiú holttestének látványával fejeződtek be. Mikor ébredezni kezdett, Anna hangját hallotta:
- Fenébe! Kezdenek visszatérni az emlékei!
- És az miért baj? – hallotta, most Kitti hangját.
- Mert… - de a vérfarkas nem tudta befejezni, mert „Fapata” a szavába vágott:
- Csend legyen! Ébredezik! – mondta az öreg. Ekkor Patrisa felült. Azt látta, hogy a kék sapkás manó ott ül a lába tövénél. A lány rápillantott a manóra, és megszólalt:
- Shadow? – a manó bólintott. – Sajnálom, hogy csak ennyire emlékszem. Tudom, hogy ismerlek, és a múltam része vagy. Tudnál nekem segíteni az emlékeim keresésében?
- Jól meggondoltad, hogy megkeresed őket? Amikor épp „emlékeztél”, elég fájdalmas volt az arckifejezésed. – jegyezte meg Anna. Patrisát kirázta a hideg. Eszébe jutottak azok a jelenetek, amiknél inkább elfordult volna. Egy kicsit megingott az önbizalma. De a tudat, hogy saját maga talán egy ismeretlen szörnyeteg, megfélemlítette, de nyugodni sem hagyta. Végül válaszolt:
- Már nem állhatok le. Elhatároztam magam.
- Ha ilyet mondasz, ne vágj hozzá ilyen „nagyon nem vagy biztos a dolgodban” fejet. – kritizált tovább a testvére.
- Anna! Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom…
- Nekem mindegy. A te érdekedben mondtam. – vetett véget a vitának a vérfarkas. Az unme pedig a kék manóra nézett:
- Akkor? Segítesz? – a csöppség hevesen bólogatott, mire Patrisa elmosolyodott: - Köszönöm, Shadow.
Ekkor a zöld sapkájú törpe Annához ment, felnézett a lányra és elkezdte rángatni a nadrágját. A vérfarkas lenézett.
- Vissza szeretne szállni beléd. – fordított „Fapata”.
- Nyugodtan. – mosolyodott el Anna.
- Akkor kössük meg újból a szerződést! – mondta az öreg. – Anna, mond utánam a következőket:
Megengedem, hogy ez a léleklakó, aki kiválasztott, beleköltözzön a testembe, de rajtam nem uralkodhat. Ha szükség van rá, segítségemre siet. – Anna utána mondta a 2 mondatot.
A zöld törpe szellemszerűvé változott, és a lány vállán keresztül beszállt a vérfarkasba. Anna kezén már egy meglevő szürke tetoválás feketévé vált. Patrisa nagyokat pislogott a jelenetre, a kék törpe pedig egyre izgatottabban ugrált.
- Patrisa, ha nem száll beléd, nem tud segíteni. – tájékoztatta „Fapata”.
- Az fáj? És ez a belémszállás, mit takar?
- Belédköltözik, így te is erősebb leszel szellemileg, és mindig ott lesz, ha szükséged van rá. De persze hátránya is van… - kezdte drámaian. – Például fizikailag gyengébb leszel. De szereti megrágcsálni a szeretteid lábujját is. És etetni is kell, a ruhákat szereti. Ha nincs ruha, fa kell neki. Na, meg persze, gyakrabban kell majd böfögnöd, ha belédköltözik. Mindegyik törpének más a személyisége, és más-más különleges képességgel rendelkezik. A kék egy kicsit visszahúzódóbb természetű, de okosabb a többinél. Míg a zöld erőszakos, és a képességét még nem tudjuk. Ja, egyébként a nevem Jack. Örülök Patrisa, hogy újra találkoztunk!
- Én is örülök! – válaszolta Patrisa.
- Kösz! Bezzeg rám, rámküldöd a manókat! – háborodott fel Anna.
- Jól van, na! Na, gyere ide! – tárta ki a kezét, Jack.
- Dehogy is! Nehogy… - de a vérfarkast megint megölelték. – Nem éppen így gondoltam… Na, mindegy… Engedj el! – azzal a férfi abbahagyta a lány szeretgetését. – Inkább menjünk edzeni.
- Ja, Patrisa! Még valami! Amint láthattad, nem ihatnak vizet, mert savként hat rájuk. Ezért néha vért is szoktak inni. Na, menjük! – kiléptek az irodából, mire Kitti rohant oda hozzájuk:
- Gyertek gyorsan! Verseny van!
- Milyen verseny? – kérdezte Patrisa, de nem kapott rá választ, mert mindenki Kittit követte. Ő is utánuk ment. A vérfarkas egy futópályára vezette őket. Elég sokan voltak ott. De nem emberek. Voltak ott kentaurok, orkok, tündérek, manók, és még sokfajta mágikus lény. Mind a futópálya köré gyűltek. Ekkor egy hangot hallottak. Olyan volt, mintha rádióból származott volna:
- Hölgyeim és uraim! Elérkezett a Mágikus Lények Harca! Gyerünk, gyerünk! Még lehet jelentkezni! A főnyereményt megtekinthetik a pálya közepén.
- Nézzük meg! – mondta Kitti, mire Anna bólintott. Bementek a pálya közepére, ahol a porondon egy eszméletlen ember volt egy rúdhoz kötözve. Jó alaposan végignézett rajta a két lány. De amikor Anna megpillantotta az áldozat arcát, megdöbbent. Hallotta, hogy a szíve hogy dobban. A lány elkezdett hátrálni, elesett. Kitti nem értette, mi a baj. Ekkor Patrisáék is odaértek.
- Mi a baj… - de ekkor az unme is megpillantotta az embert. – Ő meg mit keres itt?
- Nem tudom. – mondta kis félelemmel a hangjában, Anna. Miután észhez tért, gyorsan felállt, és jelentkezett a versenyre. Nem volt sok jelentkező. 10-15-en lehettek. A lány a versenyzők között két ismerős arcot fedezett fel. Odament hozzájuk:
- Sziasztok! Mit csináltok itt? – a két srác ránézett.
- Áááá! Szia, Anna! Hogy, s mint?
- Semmi különös. Veletek?
- Itt sincs semmi.
- Cole, ugye tudod, hogy úgy viselkedsz, mint akiben két ember lakozik?
- Igen. Sajnos. Sajnálom. De amikor ki akartam nyírni azt a férget, akkor az voltam, aki most. És nem az, aki meg akar ölni téged.
- Még egyszer kérdezem. Miért vagytok itt?
- Tudod te azt, nagyon jól! – szólt bele Wiliem, mire a lány nem mondott semmit, csak hátat fordított nekik, és Patrisáékhoz ment:
- Itt vannak. Cole és Wiliem.
- Mit keresnek itt? – ijedt meg Patrisa Wiliem nevének hallatán.
- Szerinted?
- Sejtem… Meg kell nyerned a versenyt!
- Tudom… - azzal a startvonalhoz ment. Ott a két fiú várta.
- Na, megbeszélted a szemkötős barátnőddel? – vigyorodott el Wiliem. Emiatt a mondat miatt a lány nekiugrott a vámpírnak. Cole nehezen tudta leszedni öccséről szerelmét. A letepert férfi nagy nehezen felállt, a vérfarkas pedig hevesen kapálódzott Cole karjaiban. Patrisa pont jókor botlott bele régi ismerősébe Wiliembe, Anna keresése közben. Éppen a nagy tömegben próbált kiigazodni, amikor hátrálás közben fellökte a férfit.
- Te mit csinálsz? – kiáltott fel Wiliem, és lelökte magától az unmét. – Megverlek!
- Nem! Előbb én verlek meg téged! – ugrott vissza a fiúra a lány.
- Engedj el! – ordított Anna Cole-ra.
- Nem engedlek el! – vigyorodott el a férfi. Az unme teljes erejéből verni kezdte a vergődő vámpírt, amíg egy gorilla méretű biztonsági le nem szedte róla. A verseny vezetője végignézte a jelenetet, és odament a káromkodó Patrisához:
- Meg akarja verni az urat? – kérdezte széles vigyorral a képén.
- Igen! Péppé! – ordítozott a lány.
- Akkor nevezzen, és megverheti!
- Jó! Nevezek, csak hagy verhessem meg! – visítozott tovább.
- Mi a kegyed neve? – kérdezte egy papírral és egy tollal a kezében a férfi.
- Patrisa! Patrisa Willkinson!
- Új versenyzőnk van! A sorszáma 23! – azzal a verseny vezetője elsétált. Az unménak ekkor esett le, hogy mit csinált. Wiliem leporolta szmokingját, - ismeretlen okok miatt volt rajta – és annyit mondott:
- A versenyen találkozunk. Cica. – az utolsó szót különösen artikulálva.
- Meghalsz! – próbált újra Wiliemnek ugrani, de visszafogták. Ekkor azt hallották:
- Engedj már el! – a hátuk mögé néztek. Anna kapálódzott Cole kezében.
- Kérlek, engedd el a hölgyet! – szólt oda a verseny vezetője, de a vérfarkas nem tette le a lányt.
- Cole! Miért nem teszed le? – kérdezte Wiliem.
- Mert olyan jó a szerelmemet a kezemben tartani! – mosolygott a férfi.
- Cole! Azt mondtam, tedd le! – ordított oda a versenyt vezető férfi, mire a vérfarkas engedelmeskedett. Anna lerogyott a földre, és levegő után kapkodott. Ekkor eszébe jutott, mikor még együtt voltak. A kedvenc helyük egy rét volt. Mikor ott voltak, csak feküdtek a fűben, és egymás karjaiban nézték a felhőket. Anna azokban az időkben, még viszonozta Cole érzéseit. Akkoriban még nem olyan volt a lány, mint most. A benne lakozó démont, akkor még semennyire nem tudta irányítani, de most már – nem teljesen, de – tudja. A lány, nagyon szerette a fiút. Ő sem tudta miért. Szoros kötelék alakult ki köztük. De ez elszakadt. Vagy legalábbis Anna azt hitte. És ezt a fajta köteléket, csak egy emberrel tudja újra megkötni. És ez a valaki, Sten. Ekkor Anna azt vette észre, hogy Cole segíti fel a földről, ami egyben kirángatta a visszaemlékezéséből. A keze… Olyan szörnyen megnyugtató… Még mindig… Anna felállt, és kirántotta a kezét a férfiéból. Ez már a múlt. A múlt, amit el kell felejteni. Hátat fordított Cole-nak, elkapta Patrisa karját, és elindult az ellenkező irányba. Minél távolabb vannak a 2 férfitól, annál jobb.
- Bár csak egyszer ugráltathatnám Wiliemet! De jó lenne! – morogta az unme.
- Hmm… - gondolkozott Anna. – Nem is olyan rossz ötlet. Megparancsolhatnám neki, hogy hagyjon békén. – Patrisa arca felvirult:
- Kössünk velük fogadást! Ha már beneveztem…
- És mégis miről? – nézett hátra Anna, akin látszott, hogy sírt.
- Mi a baj? – kérdezte az unme, mire a vérfarkas letörölte a könnyeit.
- Semmi…
- Akkor menjünk megkötni a fogadást. – kezdte el a testvérét a másik irányba húzni Patrisa. A vérfarkas nem igazán örült ennek. Cole és Wiliem meglepődtek, hogy mit keres itt megint a két lány, hiszen most mentek el. Az unme elmagyarázta nekik, hogy mi a fogadás lényege. Wiliem megkérdezte, hogy mi van akkor, ha ők nyernek. Patrisa azt válaszolta:
- Azt ti találjátok ki.
- Akkor, mondjuk… - gondolkozott el a vámpír.
- Én, ha legyőzöm Annát, akkor azt szeretném, hogy eljöjjön velem vacsorázni. Többször. Amikor csak szeretném. És egy napig azt csinálja, amit mondok. – szólt közbe Cole, mire Anna odament hozzá, és kinyújtotta felé a kezét:
- Rendben. De ha én nyerek, egy hétig a szolgám leszel.
- Megegyeztünk. – rázta meg a lány kezét a fiú. Sokáig nem akarta elengedni Cole Anna kezét. Kis ideig a lány nem tiltakozott. De aztán kirántotta a kezét. Wiliem gondolkozni kezdett, majd megszólalt:
- Ha én nyerek, 1 napig azt csinálod, amit mondok. – Patrisa kissé megborzongott, de nagy nehezen bólintott:
- Oké… De ha én nyerek, te csinálsz meg mindent, amit mondok, 1 hétig.
- Megegyeztünk. – de ez egy gyors kézrázás volt, legalábbis Patrisa sietett. Ekkor megszólalt a hangosbemondó:
- Figyelem! A versenyzők vegyék át sorszámaikat, és gyülekezzenek a rajtvonalnál. – a két férfi és a két lány külön utakon mentek a sorszámosztó standhoz. Ott mindenkire rátapasztották a számát. Amikor visszaindultak a rajtvonalhoz, Anna Kittibe ütközött.
- Hali! Ahogy látom, indulsz a versenyen! – vette észre a vérfarkas számát Kitti.
- Hali! És te? Te nem indulsz? – kérdezte Anna.
- Áhh… Nem. Én csak segéd vagyok.
- Aha. Értem. – ekkor azt hallották:
- Versenyzők, a rajtvonalhoz!
- Na, menjetek! – vigyorgott Kitti. – Kéz-, és lábtörést! Remélem, kitöritek a nyakatokat. – azzal elsétált.
- Ez olyan mágikus lény mondás? – kérdezte Patrisa.
- Nem. Ez olyan Kitti mondás. – mosolygott Anna. Ekkor a vérfarkas egy hangot hallott:
- Olyan gyönyörű a mosolyod!
- Ez nem lehet más, mint Cole. – gondolta magában a vérfarkas.
- Mi van mostanában Cole-lal? Eddig attól volt boldog, hogy kínozhatott téged, most meg egy mosolytól is elolvad. – motyogott az unme.
- Te is hallottad? Ezt meg hogy… Ja, tényleg. El is felejtettem. – jutott Anna eszébe. – Egyébként skizofrén. - súgta a fülébe
- Micsoda?
- Cole skizofrén. Mondjuk, már csak te nem tudtad.
- Nagyszerű! És mikor akartál szólni?
- Hát, nem kérdezted.
- Csu. Csucsucsucsu. – motyogta Patrisa.
- He? – nézett rá értetlenül Anna, aztán beugrott neki. – Már megint kezded?
- He? – most az unme nézett értetlenül. – De hát ezt most mondtam először életemben.
- Dehogy! Ezt mondtad mindig, amikor nem jutott eszedbe a szó, vagy meg akartad törni a csendet.
- Mikor?
- Sokszor, tudod…- ekkor jött rá, hogy Patrisa erre nem emlékezhet. Az emlékei elvesztése előtt volt szokása a csú-zás.
- Na?
- Semmi, semmi, felejtsük el. – az időzítés pont jó volt. A verseny vezetője a hangszórón keresztül megszólalt:
- A verseny szabályaival kapcsolatban: nincs szabály. Bármit lehet alkalmazni. Akár meg is lehet ölni az ellenfeleket. A verseny hamarosan kezdődik. 3…2…1…Rajt! – a verseny elindult. Körülbelül 25-en voltak versenyben. Anna, a mellette lévőket folyamatosan „irtotta”. Minimum 10 szörnyet kiiktatott, akik hamuvá váltak. Patrisa csak csendesen nézte nővére ténykedését. Végül megszólalt:
- Ez tényleg szabályos?
- Az. – lihegte Anna. Ekkor a vérfarkas azt látta, hogy Cole megcélzott valakit egy shurikennel (jelentése: dobótüske/dobócsillag). Ekkor zúgást hallottak. Mindenki hátrafordult, és abban az érdekes látványban részesülhettek, ahogy Kitti egy porszívóval robog mögöttük, felszívva a hamuvá vált versenyzőket. Mikor a lány észrevette, hogy minden szem rá szegeződik, vadul integetni kezdett és eleresztett egy hatalmas vigyort. Anna nézte egy darabig, majd vállat vont és tovább koncentrált arra, hogy minél kevesebb szörny ellen kelljen versenyeznie. Patrisa még legeltette egy ideig a szemét a porszívón, majd boldogan visszaintegetett. Már alig maradtak versenyben, mert Anna jó sok szörnyet megölt. Patrisa ekkor vett észre egy mögötte settenkedő, valószínűleg gyilkos szándékú versenyzőt. Kis gondolkodás után kifundálta „mesteri” tervét. Anna hátranézett, de amikor ki akarta iktatni a settenkedőt, egy „Haggyá’ én is akarok” morgást kapott testvérétől. A vérfarkas elmosolyodott, majd tovább kutatott az ellenfelek után. Az unme mögötti versenyző már kartávolságra volt tőle, mozgásba lendült. Felvette a ló alakot, és egy jól irányzott rúgással kiütötte. Mikor látta, hogy áldozata kidől, diadalmasan felnyihogott. Anna a szeme sarkából figyelte húgát, majd megdicsérte:
- Gratulálok a mesterien kidolgozott és véghezvitt tervhez. – a lány köszönetképpen nyihogott egyet. Ekkor jött rá, hogy sokkal gyorsabb ló alakban, mint simán. Boldogan előrevágtázott, annak tudatában, hogy milyen okos. Anna körbeforgatta a szemét, farkassá változott, és Patrisa mellé rohant. Már közel volt a cél, de a vérfarkas egyre jobban fáradt, és nem tudta miért. Húgával egyvonalban haladt, de az utolsó 50 méteren kezdett kicsit lemaradni. A távolság közte, és Patrisa közt egyre csak nőtt. Már 2 méterrel maradt le az unme mögött. Amikor a célvonal 5 méterre volt tőle, nem bírta tovább, összeesett. Ekkor vette észre fáradtsága okát. Cole –aki útközben ráugrott a vérfarkas hátára- átugrott a feje felett, és Patrisával egyszerre ért célba. Anna emberré változott, és feltápászkodott, miközben Cole-t szidta. Befutott a célvonalon, majd jól fejbevágta a férfit, aki egy szisszenéssel fejezte ki fájdalmát:
- Bocsi, édes. De ha megnyerem ezt az egészet, annyiszor viszlek vacsorázni, ahányszor akarlak.
- Te átkozott dög! – szitkozódott tovább Anna. Ebben a pillanatban sétált be ráérősen a célvonalon Wiliem.
- Én úgy tudtam, hogy ez egy futóverseny. – jegyezte meg Patrisa.
- Most minek fussak? Ti már elfutottatok, a többieket meg kinyírtátok.
- Így már logikus, hogy nem futottál. – világosodott meg az unme. Ekkor meghallották a hátuk mögül az ismerős porszívó zúgását.
- Sziasztok! – futott be Kitti lihegve, hamuval telt takarítóeszközével.
- Cső! – lihegte Anna, s kiegyenesedett.
– Ja, egyébként azért jöttem, hogy elmondjam, hogy hamarosan itt a következő Szörnyek Feltámadása. – mondta Kitti.
- Micsoda? Azt hittem, hogy 1 évben egyszer van csak. – döbbent meg Patrisa.
- Ugye nem gondoltad, hogy csupáncsak annyi szörny halt meg egy évben?
- Hát… Öööö… Nem… Csak egy kicsit. – vigyorgott az unme.
- Na, jó, mindegy. A lényeg az, hogy felkértek minket vezetőnek. Mindegyikünket. – mondta tovább Kitti.
- Még engem is? – csodálkozott Anna. Kitti nagyot sóhajtott:
- Igen. Téged mondtak először. Mert látták, hogy van szíved. Hallották, hogy amikor megláttad Patrisát a másik oldalon, rögtön átálltál.
- Idióták… - suttogta a dicsért vérfarkas.
- Miért? – nézett rá Patrisa.
- Mert megbíznak bennem. – mosolyodott el Anna.
- Hát persze. Mert te egy cuki bolond vagy. – jelentette ki az unme, miközben megölelte „nővérkéjét”.
- Hiába vagyok az, most szívesen leütnélek. – a családi pillanatot a verseny vezetője szakította félbe:
- Gratulálok! Rekordot döntöttek! Még egyszer sem fordult elő, hogy összesen csak ennyien maradtak! Az 1. helyen Cole Black, és Wiliem Black végzett. 2. helyezett Anna Lockwood, végül 3. helyezett Patrisa Willkinson lett. – jelentette be hangszóróján keresztül. Nem zavarta, hogy 1 méterre volt Annáéktól.
- Mi van?! – akadt ki Patrisa. – Miért ők nyertek? És miért lettem harmadik? Egyszerre értem be Cole-lal! Ez mi?
- Ez a férfisovinizmus. Én vagyok a bíró, én mondom meg, ki a győztes. De, ha akarja, átengedheti az első helyet a szöszinek. – az unme Wiliemre nézett nagyra nyitott kutyaszemekkel.
- Bocsi, de mindig is akartam egy háziszolgát. – vigyorgott a lányra a fiú.
- Ezért megfizetsz! – azzal teljes erőből a férfinak rohant, és ledöntötte a lábáról.
- Nyugalom! – fogta a fejét Kitti.
- Az én hugom! – vigyorodott el a 2. helyezett. – Le sem tagadhatom!
- Hé! Ez megharapott! – akadt ki Wiliem. – Ugye nem veszett?
- De az vagyok! Muhaha! – mondta az unme.
- Nem veszett vagy. Őrült!
- Hát igen. Kellett velem kötekedned. – nyújtotta ki Wiliemre a nyelvét csúfolódva az unme.
- Várjunk csak! Akkor most a fiúk győztek? – szólt közbe Anna.
- Igen. – válaszolt a verseny vezetője. Erre a kijelentésre a vérfarkas szeme elkerekedett. Nem akarta elhinni. Veszítettek.
- Ez az! – kezdett el ugrándozni Cole. – Nem csak annyiszor vihetem Annát vacsorázni, ahányszor akarom, hanem meg is ölhetem ezt a …..! Jeeeeee! – ezt azért mondta, mivel a nyeremény az...
Sten volt. Az unme testvére lerogyott a földre, és azt motyogta:
- Nem lehet… Nem sikerült… megnyernem… Nem tudtam… megmenteni… - Patrisa leguggolt a vérfarkas mellé, és átölelte:
- Semmi baj. Megoldom. – azzal a fiúk felé fordult:
- Mit kértek cserébe? Bármit megteszünk. – Cole abbahagyta az örvendezést, és a lányra figyelt.
- Bármit? – kérdezett vissza a fiú.
- Igen.
- Akkor Anna nem csak 1 napig, hanem 1 hétig csinálja azt, amit mondok. – erre az említett lány felnézett Cole-ra, és azt mondta:
- Rendben. - erre a fiú felsegítette Annát a földről.
Wiliem elgondolkozott a jeleneten, majd vigyorogva Patrisához fordult:
- Most, hogy Cole bővítette a... - de az unme közbevágott:
- Nem hosszabbítod meg.
- Ez nem ér... Figyelj, ha csak egy napig leszel a szolgám, akkor durván meg fogod emlegetni azt a napot, és ha nem csinálsz meg valamit, megbüntetlek. Ha egy hétig leszel a szolgám, finomabban fogok bánni veled.
- Mintha olyan könnyen meg tudnál verni. Egy unme sikoltással elintézlek.
- Haha, a házamban? Elfelejtettél valamit.
- Miiit? - pislogott a lány.
- Hogy az én lakásomban nem tudsz pónivá változni, mivel a hatáskörömben le tudom tiltani a varázserőd. Csak akkor tudsz mágiázni, ha megengedem.
- Tudod ki a póni... Francba... Elfelejtettem...
- És ha csak egy napig élvezhetem a társaságod... befejezem, amit elkezdtem...- az utolsó szavakat már suttogta. Patrisa szeme kitágult. Azt nem teheti... Milyen buta volt... Hogy köthetett fogadást ezzel a szörnyeteggel? A szeme... Az ajkába harapott, és kissé kétségbeesetten pillantott a fiúra. Egy hetet összezárva, vele? Átgondolta ő ezt? De ha nem bírom ki egy hétig... Itt az ideje, hogy megtanulja megvédeni magát. Egy kis tréning. De ott azt csinál vele Wiliem, amit akar. Ha meg akarja ölni, meg fogja. De az unme kezdte az egész fogadás dolgot. Vállalni kell a következményeket.
- Rendben. 1 hét.
- Jó döntés, Pinky Pie.
- Hogy hívtál? - fagyott le egy pillanatra a lány.
- Pin-ky-pie. - szótagolta lassan a fiú. - Valami baj van vele?
-Hogyne lenne bajom! Hogy mertél Pinky Pie-nak hívni?! - azzal erősen oldalba bökte Wiliemet, aki valami fura hangot adott ki magából a bökés hatására. Patrisa először meglepődött, majd miután a hang többször lejátszódott a fejében, kitört belőle a nevetés. A fiú mérgesen ránézett az unméra, majd bosszúból csikizni kezdte az oldalát. A lány már végképp nem tudta abbahagyni a vigyorgást, de utolsó erejével megtámadta a fiú oldalát, aki szintén nevetni kezdett. Ekkor abbahagyta a lány csikizését, és az unme is békén hagyta a fiút. Kicsit messzebb léptek egymástól, hogy kipihenjék a nagy "csikicsatát". Patrisa a fiúra pillantott, és elmosolyodott. A füle mögé fésülte az előrehullott fürtjeit, ekkor hozzáért a szemkötőjéhez. Ja, igen. A szeme. Bárcsak újra normális lenne. De kinek is köszönhet mindent? Akivel az előbb olyan vidáman elhülyéskedett. Eközben Annáék is barátságosan elbeszélgettek. Az unme nővére látta, hogy valami nincs rendben Patrisával. De nem nagyon érdekelte. Már nem pólyás. Azt csinál, amit akar. Ekkor Cole szakította félbe Anna gondolkodását:
- Meghívhatlak egy italra? - ekkor a lány megint gondolkodóba esett: Vajon elfogadja-e, vagy sem a meghívást. Mit tegyen? De végül azt mondta:
- Persze. - erre a válaszra a fiú nem számított. De még Patrisa sem gondolta, hogy nővére ilyet mond.
- Hogy micsoda? Te normális vagy? - háborodott fel az unme.
- Teljesen. Menjünk! - válaszolta nagyon nyugodtan a vérfarkas.
- Akkor menjünk! - mondta Cole, mire Anna a fiúba karolt, és elindultak.
- Én hazamegyek. - szólalt meg Patrisa.
- Nem megyünk mi is valahova? - nézett Wiliem a lányra.
- Valamit félreértesz. Még mindig ellenségek vagyunk.
- Azt akarod, hogy úgy viselkedjek, mint az ellenségek? - mondta komolyan a fiú.
- Lehet, hogy jobb lenne...
- Te tudod. Akkor most megöllek.
- Mi?!- kerekedett el a lány szeme.
- Én minden ellenségemet megölöm. - azzal torkon ragadta a lányt és egy fához szorította. Az unme próbálta lefejteni a fiú kezét a nyakáról, de túl erős volt a szorítás. Fájdalmasan nézett Wiliemre. Nem is a szorítás fájt igazán. A fiú arcán semmilyen érzelem nem látszódott. Ő értett volna félre valamit? Fájdalmasan nézett a fiúra, mire az közel hajolt hozzá, és a fülébe súgta:
- Tényleg ellenségek vagyunk? - az unme szeme sarkában könnyek csillogtak.
- Te úgy se érzel irántam semmit, ugye? - Wiliem elmosolyodott, és közelről a szemébe nézett. A szorítás enyhült.
- Ha nem éreznék semmit, csinálnék ilyet? - az ajkaik összeértek, Wiliem pedig elengedte a lány nyakát. Patrisa a fiú nyaka köré fonta a karját, és visszacsókolt. Amikor eltávolodtak egymástól, a lány hátralépett, és lesütötte a szemét. Wiliem egy kis idő után megfogta Patrisa kezét, és megszólalt:
- Hazakísérjelek? - a lány bólintott, majd elindultak a háza felé. Lassan sétáltak a szinte teljesen kihalt utcán. Nem szóltak egymáshoz, némán fogták egymás kezét. Mindketten gondolataikba merültek. Az idő így is repült, hamar odaértek. Csak álltak a bejárat előtt, mintha várnának valamire. Végül Patrisa elengedte a fiú kezét, kiszedte a táskájából a kulcsot, és kinyitotta a kaput, de nem ment be rögtön. Földre sütött szemmel motyogott egy sziát, mégis állt még ott egy darabig. Wiliem odalépett hozzá, végigsimított az arcán, és megcsókolta. Amikor elengedte, az ajkaira suttogta:
- Holnap várlak. Kezdheted a heted. - Patrisa elvörösödött, a fiú pedig eltávolodott, majd lassan elsétált. A lány még nézte egy darabig a távolodó alakot. Végül bement a házba. Alig tudott koncentrálni, még a kaput se volt képes bezárni. Bement a szobájába, ledobta a táskáját és lefeküdt az ágyára. Az agya újra, és újra lejátszotta az aznap történteket. Szinte érezte, ahogy elvörösödik. Elmosolyodott, végül elnyomta az álom, és így aludt el.
Eközben a vérfarkasok:
Leültek egy kávézóban, és beszélgettek. Visszagondoltak a régi emlékekre. Mind a ketten jól érezték magukat.
- Most már haza kéne mennem. - váltott hirtelen témát Anna.
- Rendben. Gyere, hazakísérlek. - válaszolta Cole. Kifizették, amit fogyasztottak, és elindultak hazafelé. A lány megint a fiúba karolt.
- Te érzel irántam valamit? - kérdezte Cole.
- Nem tudom. Lehet. De nem vagyok benne biztos. - válaszolt Anna.
- Értem... - ezután már csak csendben sétáltak. Mikor a házhoz értek, a lány elengedte a fiút, és azt kérdezte:
- Te tényleg szerelmes vagy belém?
- Igen... - Cole lesütötte a szemét.
- Köszönöm, hogy hazakísértél. - erre a fiú felnézett, és elmosolyodott:
- Nincs mit. Akkor... Holnap gyere. - a nap már kezdett lemenni. Cole közelebb hajolt Annához. De nem csináltak semmit. Csak egymás szemébe néztek. Ekkor a lány hátrébb lépett. Kinyitotta a kaput, és bement rajta. Elköszöntek egymástól, majd Anna bement a házba, Cole pedig elindult haza. Amikor a lány belépett, Victoriát pillantotta meg. Épp főzőcskézett. Volt rajta kötény, itt-ott pedig süti tészta darabokat lehetett látni a lányon. Amikor meglátta a vérfarkast, elvigyorodott. Elérohant egy tálcányi sütivel, amit láthatóan ő sütött.
- Kóstold meg! - parancsolta keményen.
- Nem akarok meghalni. - pillantott Anna a sütikre.
- Léci! Léci! - könyörgött Victoria. Addig nézte a vérfarkast, míg Anna nem adta be a derekát:
- Na, jó... Egyet.
- Köszönöm. - mosolyodott el elégedetten a lány. A vérfarkas óvatosan elvette a legszimpatikusabb sütit, és a szájához emelte. Leharapott egy kis darabot, és elfintorodott.
- Milyen?-kérdezte izgatottan Victoria.
- Szörnyű. - rakta vissza illedelmesen az édességet Anna.
- Túl őszinte vagy. Ajj... kezdhetem előről... - fordult vissza csalódottan a pulthoz.
- Egyébként minek sütögetsz?
- Eliot azt akarja, hogy süssek neki sütit, de ez nem az én világom... Nem érdekel, akkor is sütök egy normális sütit! Ha reggelig fent leszek, akkor is! - mondta határozottan.
-Hajrá. - "szurkolt" Anna.
- Kössz.
- Patrisát nem láttad?
- A szobájában horkol. Amikor hazajöttem a boltból, már aludt.
- Aha. Oké, én megyek zuhanyozni. Ne segítsek a sütiben utána?
- Akkor a te sütidet fogja megkapni Eliot, és nem az enyémet...
- Ahogy gondolod. - vonult el a fürdőszobába Anna. Már este 9 óra körül lehetett. Miután a vérfarkas lefürdött, úgy döntött elmegy Néró-ért. Az MLVGY-t (mágikus lények villám gyorsasága) használta, így pár perc alatt odaért Jeremy-ékhez. Bekopogott. Bátyja nyitott ajtót:
- Szevasz, tesó! Gyere be! - azzal a lány visszaköszönt, és így tett. - Drágám! Itt van Anna! - kiáltotta. Ekkor Rebeca jött le a lépcsőn:
- Szia! Sten még nincs itthon.
- Tudom. Most nem is hozzá jöttem. Hanem hozzátok. - mondta a vérfarkas hátborzongatóan. Ekkor Néró futott Anna felé, és ráugrott, de a lány nem dőlt el. - Mi van, Néró? Ennyire szeretsz? Pedig még alig ismersz. Vagy csak szimplán borzasztóan érzed magad, és tudod, hogy érted jöttem? - erre a kutya leült a lány elé, és csaholni kezdett.
- Micsoda? El akarod vinni? - rökönyödött meg Rebeca.
- Leginkább érte jöttem. - válaszolt a vérfarkas.
- De... De... Nem viheted el! Annyira megszerettem!
- De alig 1 napot volt itt. És úgy látom, jönni akar.
- Jó... Vidd... - vágott sértődött fejet Rebeca.
- És lenne még valami.
- Mi az? - szólt közbe Jeremy.
- Volt egy futóverseny. Úgy volt, hogy Patrisa és Cole nyerte meg, én lettem a második, és Wiliem lett a harmadik.
- És? - szólt közbe újra Jeremy.
- Várjál. Még nem fejeztem be. Mivel a bíró így ítélte, Cole és Wiliem győzött. A nyereményt pedig ők nyerték.
- És? Ez olyan nagy gond?
- Igen!
- Miért?
- Mert a nyeremény... A nyeremény... A... Nyeremény...
- Nyögd már ki!
- A nyeremény Sten volt! - ekkor síri csend borult a szobára.
- Hogy mi? - szólalt meg végül Rebeca.
- Igen. Jól hallottad. De jövő hét utánra, ha minden jól megy, itthon lesz. Ennél többet nem tudok mondani. Mivel ma vasárnap van, ezért ha holnaptól számítjuk, akkor az egy hét.
- De miért olyan sok idő?
- Mert megegyeztünk a fiúkkal, és egy hétig azt kell csinálnom, amit Cole mond, és el kell mennem vele vacsorázni, amikor ő akarja. Úgyhogy te csak ne panaszkodj!- kelt ki magából Anna. Amíg a lány ezt elmondta, Jeremy bekapcsolta Néró pórázát, és a húga kezébe nyomta.
- Ouhh... Az rossz... - mondta Rebeca.
- Az. Na, sziasztok! Mentem, mert sose érek haza.
- Oké, szia! Szia, Néró! - köszönt el egyszerre a szerelmespár. A vérfarkas becsukta maga után az ajtót, majd felkapta a kutyát, és újra használta az MLVGY-t. Pár perc múlva otthon is volt. Néró-t elengedte kinn az udvaron, ő pedig bement. Mikor belépett, azt látta, hogy a konyhában még mindig Victoria sürög-forog. Mikor a vámpír meglátta Annát, megint csak egy tálca sütivel rohant felé:
- Légyszi kóstold meg! - mikor a vérfarkas meglátta az édességet, elfintorodott, de végül vett egy sütit. Beleharapott, majd azt mondta:
- Te mennyi cukrot raktál ebbe? - azzal visszarakta az édességet.
- Másfél kilót. Miért?
- Nagyon sok lett benne! Ha kevesebb cukrot teszel bele, akkor már jó lesz.
- Úúú! Köszi! Akkor irány vissza a konyha! Még egy adag!
- Mellesleg itt a kutyád.
- Néró itt van?
- Igen. Most hoztam haza.
- Úúú! Gyere ide kutyuskám! - rohant ki a lány, és elkezdett Néróval játszani.
- Mielőtt elkezded a harmadik adag sütit, moss kezet! - ordított Victoria után a vérfarkas.
- Oké! -válaszolt a vámpír, miközben kutyájával játszott. Anna bement a szobájába, ledőlt az ágyára, majd elgondolkozott rajta: vajon mit érez Cole iránt? Sima barátság? Nem. Annál azért többről van szó. Talán szerelem? Ki tudja. Lehet, hogy ez az igazi szerelem, és nem az, amit Sten iránt érez. Bonyolult az egész. Aztán végül feladta a gondolkodást, behunyta a szemét, és elaludt. Victoria még mindig sütit sütött kinn a konyhában. Mikor a 3. adag is elkészült, berontott Anna szobájába, mire a vérfarkas felébredt.
- Kész a harmadik adag is! Kóstold meg ezt is légyszi! - rohant oda a vámpír Annához egy újabb tálca sütivel. A vérfarkas nem mondott semmit, sőt még fintort se vágott. Beleharapott az édességbe. Most viszont nem rakta vissza. Hanem megette.
- Finom lett. Van benne vér. Igaz? - kérdezte Anna.
- Igen. Egy kicsit raktam bele. - mosolyodott el Victoria.
- Finom. Kifejezetten finom.
- De jó! Végre sikerült! Mehetek aludni! Bocsi, hogy felkeltettelek. És mégegyszer köszi! - azzal a lány elindult az ajtó felé.
- Van mit. Hahaha. - válaszolt Anna, és visszaaludt. Már éjfél körül járhatott az idő. Victoria is nyugovóra tért.
Köszönöm, hogy elolvastad! A következő héten:
Reggeli veszekedés? Egyenruha? Meglátjuk, hogy néz ki Patrisa szemszögéből 1 fejezet.
*Ann*