9.fejezet
9. fejezet
Anna Lockwood
A lány odament Gáborhoz, majd megcsinálták ugyanazt a titkos kézfogást, mint Kittivel.
- Szevasz, tesó! - köszönt Anna.
- Szevasz, tesó! Hogy vagy? - köszönt Gábor is.
- Soha jobban. - ekkor hirtelen a lány megfogta a fiút, és agresszívan a falhoz nyomta. - Hogy mersz azok után visszajönni? Azt hiszed villantasz egy mosolyt, és akkor minden rendben lesz? Elfelejtem az egészet? - Gábor megint mosolygott:
- Ugyanolyanok vagytok Kittivel. Amúgy meg nem gondoltam, hogy elfelejtitek. Csak reméltem a régi ismeretségünkre tekintve, hogy életben hagysz. De hát ha nem, hát nem. - erre Anna is bevert neki párat, majd elengedte.
- Minek vagy itt?
- Segítséget szeretnék kérni tőled. - magyarázta a fiú.
- És te azt gondoltad, hogy én segíteni fogok neked? Milyen kis naiv vagy!
- Kérlek!
- Mondj csak egy olyan okot, amiatt segítenék neked.
- A gyerekotthon.
- Mi van azzal?
- Nem is igazán nekem kéne a segítséged. Hanem az egyik gyereknek az otthonból.
- Akkor miért nem ő jött ide? - erre Gábor elmosolyodott:
- Itt van. Eljött ő is. - ekkor Anna letette a fiút, és felém indult. Tőlem 2 méterre megállt:
- Te lennél az? - erre elmosolyodtam. Az arckifejezéséből ítélve, meglepődött. Azt hiszem nem igazán értette a reakcióm. Intett egyet. - Laura. Gyere be! - ekkor a másik szobából egy lány jött elő. Egy kicsit hasonlítottak. De csak egy nagyon picit. Alig észrevehető. De így, hogy egymás mellett állnak, látni. A nyakuk. A nyakuk egyforma. Biztosan testvérek. - Intézd el őt! - a lány elindult felém. Mikor egy méterről ütni akart, én lehajoltam. Arrébb léptem egyet, majd felegyenesedtem:
- Jaj, milyen agresszív valaki. Mondtam valami rosszat? - erre Anna intett, és Laura visszament abba a szobába, ahonnan jött.
- Nem, nem mondtál semmi rosszat. Az volt a baj, hogy nem szólaltál meg. Szóval miért is vagytok itt?
- Nincs nagy kedvem elmondani. És amúgy is. Ha én mondom el, akkor én leszek az őrült. Tehát csak bajom van belőle. Majd a felügyelő vagy Gábor elmondja. - mondtam. Ekkor Anna a falhoz szorított a torkomnál fogva.
- Na ide figyelj! Én nem tűröm, ha valaki szemtelenkedik velem! Úgyhogy ezt hagyd abba! - ez után lerakott, majd a felügyelő elmesélte a történetemet, amíg én befogtam a fülem.
- És mi baja lesz, ha ezt a történetet meghallja? - kérdezte Anna.
- Nem is inkább a történetről, hanem egy bizonyos szótól van ez. Majd elmondjuk. A lényeg, ha meghallja azt a szót, akkor őrültté válik.
- Aha. Értem.
- Akkor vállalod? - kérdezte Gábor hirtelen. Erre a lány elgondolkozott. Némi kis idő után, azt mondta:
- Jó vállalom. 20 000 Ft egy hétre.
- Oké. - mondta Gábor, majd kezet ráztak.
- Mikor menjek? - tette fel a kérdést Anna.
- Holnap reggel. - válaszolt Gábor.
- Kértek kiképzést is? - erre Gábor elgondolkodott, majd azt mondta:
- Igen.
- Akkor az plusz 10 000 Ft egy hétre.
- Rendben. - mondta Gábor, majd odanyomott 30 000 Ft - ot a lány kezébe. Ekkor hirtelen Anna előttem termett. Mikor mélyen a szemébe néztem, azt mondta:
- Igen, igen. Meg van benne az a sötétség. - ekkor hirtelen bedobtak egy vázát a szobába. Az pont a fejem felé repült. Csak annyi időm volt, hogy a kezemet az arcom elé rakjam. A váza széttört, mert Gábor hirtelen ott termett mellettem, és ütött egyet a felém szálló tárgyba. De sajnos a kezemet több helyen is elvágta. A most szerzett sebeim vérezni kezdtek. Ekkor mindenki vett egy nagy levegőt, és felém fordultak. Laura is átjött a másik szobából. Ekkor Gábor elém állt, és azt mondta:
- Fogjátok vissza magatokat!
- Ugyan! Biztos te is érzed ezt a finom illatot! Ne fogd vissza magad! - mondta Anna. Ekkor lenyaltam a kezem. Megint éreztem a számban, ezt a csodálatos sós ízt. Annyira finom volt.
- De muszáj! - ábrándított ki, csodálatos gondolataimból Gábor.
- De ő nem fogta vissza magát. - utalt arra Anna, hogy lenyaltam a tenyerem. Gábor hátranézett, majd azt monda:
- Az más. Attól nem lesz semmi baja.
- A te harapásodtól se lesz semmi baja. - válaszolt Anna.
- Azért azt nem mondanám.
- Miért? Csak egy kicsit lesz vámpír!
- Kicsit? Egy őrjöngő vadállat lesz!
- Hát jó. Ha te nem, akkor majd én! - ekkor a lány megfogta a rendőrt, és könnyedén elhajította, azt ordítva:
- Laura! Kapd el! - a lány bólintott, majd a fiú után ment. Ekkor Anna közelíteni kezdett a nyakamhoz. Én nem csináltam semmit, csak vártam a fájdalmat. Ekkor már éreztem a lány leheletét a nyakamon, de hirtelen valaki visszarántotta Annát. Cole volt az:
- Ezt nem szabad! Tudod nagyon jól! Ezzel csak neki ártasz! - erre Anna boci szemekkel kezdett nézni a hegyomlás férfira:
- Legysziiii!!!! Csaaak egy kiiiiicsiiiiit!
- Na jó. De csak egy kicsit. Most ebédeltél amúgy is! - mondta Cole.
- Rendben! Köszönöm! - mondta Anna, majd ismét felém közelített. Viszont most nem állította meg senki. A fogai a nyakamba mélyedtek. Először fájt, utána pedig bizseregő érzés kerített hatalmába. Kezdett kellemessé válni, amikor hirtelen Anna eltávolodott tőlem. De nem lett vége a vérvesztésemnek. Most Laura jött oda, és a fogait a nyakamba mélyeztette. Újra azok az érzések törtek rám. De sajnos Laura is eltávolodott tőlem. Egy kis csend után megszólalt a csendes lány:
- Mennyei ez a vér!
- Egyetértek. Nagyon vissza kell fogni magad, hogy ne szívd ki az összes vérét. Csodálatos ez az íz! - ekkor egy kis hatásszünet volt. - Gyorsan döntsd el! Vámpír szeretnél lenni, vagy vérfarkas? Vagy... Meghalsz. - erre hirtelen nem tudtam mit mondani. Meglepődtem. Ez hogy jön ide?
- Úgy jön ide, hogy mind a ketten megharaptunk. Mivel én vámpír vagyok, Anna meg vérfarkas, meg fogsz halni, ha nem iszol egyikünk véréből sem.
- Mi a...? - gondoltam. - Tud olvasni a gondolataimban?
- Igen, tudok. - válaszolt a "kérdésemre". Ouhh... Ez elég gáz. Akkor... Most ezt is hallja...
- Igeeeeen. - mosolyodott el a lány. Nem kéne minden mondatomhoz hozzáfűznie valamit.
- De kell. - mondta Laura. Uhh... Na mindegy. Egy kicsit gondolkoztam. Melyik lenne a jobb. De ekkor Gábor jelent meg, egy kicsit véresen, majd odajött hozzám és azt mondta, miután megharapta a csuklóját, és felém nyújtotta:
- Igyál! Gyerünk! Még ez az állapot a legnormálisabb.
- Te idióta vagy! Ezt nem gondoltad komolyan! - mondta Laura.
- De! Teljesen komolyan gondoltam! Gyerünk! Igyál! - egy kis gondolkodás után így is tettem. Megízleltem azt a csodálatos sós ízt. Erre Laura elmosolyodott. Valószínű azért, mert tudta mit gondolok. Hallotta, hogy mennyire élvezem ezt. Ekkor abbahagytam a vérszívást. Hirtelen elzsibbadt mindenem, és összerogytam. Gábor leguggolt mellém, megfogta a kezem, és azt mondta:
- Sajnálom. - ekkor borzasztóan fájni kezdett mindenem. Nem tudtam megmozdulni. Hirtelen minden homályos lett. Majd éles. És így váltakozott ez a két érzés. Ekkor hirtelen minden elsötétült, és az emlékeim újra a szemem elé kerültek. Elkezdtem sikongatni. Féltem. Azok a borzasztó emlékek. Egyszerre halmozódott fel bennem az a sok düh, amit Arthur iránt éreztem. Ezután sírni kezdtem. Sok. Ez nekem túl sok. Nem bírom tovább ezt a szenvedést. Hogy folyton rettegek tőle. Hogy testőr nélkül nem mehetek sehova. Ekkor kívülről, valahonnan hangokat hallottam:
- Haza kéne vinnünk, nem?
- Ilyen állapotban? Nem hiszem, hogy jó ötlet így hazavinni. Egy kicsit később jobban lesz. - ekkor megint óriási fájdalmat éreztem. Sokáig. Miért? Miért kell ezt nekem átélni? Nem akarom! Nem! Megint visszatértek az emlékképek. Szörnyű volt. Megint sikítozni kezdtem. Változtak az érzéseim. Most eltűntek az emlékképek. Viszont égni kezdett a testem minden porcikája. Végül minden érzés megszűnt, és már foltokat sem láttam. Biztos elájultam. Valószínű. Ekkor ébredezni kezdtem. Egy szobában voltam. Lassan felültem, és körbenéztem. Egy szép sötét szoba volt. Az ablaknál a függöny el volt húzva. Megvizsgáltam a szobát. Szép régi bútorok voltak benne. Imádom a régi dolgokat. Csak ezt soha nem mondtam el senkinek. Szeretem a klasszikus zenét is. De az én körömben nincs olyan ember, aki ugyanígy rajongana a múlt muzsikájáért, mint én. Ekkor Gábor lépett be a szobába. Meglepődött, amikor látta, hogy ébren vagyok:
- Már fel is ébredtél? Ez gyors volt. - nézett az órára a fiú. - De mindegy a lényeg, hogy végre felkeltél. Hogy érzed magad?
- Jól. Nincs semmi baj. De... - válaszoltam. Ekkor eszembe jutott, mi is történt.
- Mi az?
- Mi történt velem? Olyan szörnyű volt. - ekkor Gábor vett egy nagy levegőt, és belekezdett:
- Én se vagyok ember. Hanem egy fél vérfarkas vagyok. Most már te is ilyen vagy. Úgy neveznek minket, hogy kutyák. Nem muszáj emberhúst ennünk. Viszont ugyanolyan gyorsak, erősek és jó látásúak vagyunk. Még egyelőre nem érzel semmi különbséget, de amint kiérsz a napra, észre fogod venni.
- Aha... Értem... És ez kinek a szobája? - kérdeztem vissza.
- Annáé. - ekkor kopogást hallottunk.
- Gyere! - mondta Gábor. Ekkor egy szép világos hajú lány jött be, és maga után húzott egy még világosabb hajú lányt.
- Sziasztok! - köszöntek.
- Sziasztok! - tett így Gábor is, majd én is. Ekkor egy kicsit közelebb jöttek hozzám, majd bemutatkoztak:
- Én Bea Harrison vagyok, ő pedig itt mellettem Patrisa Willkinson. És a te neved? - Én Tamara Gotz vagyok.
- És hány éves vagy? - kérdezte Bea.
- 17. - válaszoltam. Ez után még elbeszélgettünk egy kicsit, majd kimentek a szobából.
- Ők Anna testvérei. - szólalt meg Gábor.
- Dehát... Nem is egyezik a vezetéknevük! - döbbentem rá.
- Igen. Nem egyezik a vezetéknevük... Patrisa féltestvére Annának, Anyai ágon. Beát pedig befogadták, mikor meghaltak a szülei. Úgy tudom, ő is valami távoli rokonuk. - magyarázta a fiú.
- Aha. Értem... - ez után még elbeszélgettünk egy kicsit Annáról, és a családjáról. Később mind a ketten felálltunk, és elindultunk ki. Mikor kinyitottuk az ajtót, elém tárult az a csodálatos ház. Nekem nagyon tetszett. Még így színek nélkül is gyönyörű volt. Ekkor áthaladtunk az étkezőn, és a nappaliba mentünk. Ott a három testvér ült egymás mellett a kanapén, és beszélgettek. Mikor megláttak, elhallgattak.
- Szia! Hogy vagy? - kérdezte unott hangon Anna.
- Eddig jól. - válaszoltam.
- Helyes! Akkor menjünk sétálni egyet! - állt fel a kanapéról a vérfarkas.
- Biztos vagy te ebben? - szólalt meg mögülem Gábor. - Hiszen alig...
- Igen. Teljesen biztos vagyok benne. Mert én vagyok az edzője. - vigyorodott el a lány. Erre a fiú nem válaszolt semmit. - Akkor induljunk! - tápászkodott fel a lány.
- Én is mehetek? - kérdezte Patrisa.
- Nem! - válaszolta Anna kifejezéstelen arccal.
- De... - próbált a lány ellenkezni.
- Nem! - vágott a szavába a vérfarkas, aki öltözködni kezdett.
- Miért?
- Mert én azt mondtam! - emelte fel a hangját Anna.
Ekkor Gábor is öltözködni kezdett. Odaadta nekem is a dzsekim, én pedig felvettem. Ekkor Anna kilépett, a fiú pedig utána ment. Én is elindultam, de amikor kiértünk és megláttam a napsugarakat furcsa érzésem támadt. Ekkor hirtelen szédülni kezdtem. Gyorsan belekapaszkodtam az ajtófélfába.
- Jól vagy? - kérdezte Gábor. Eközben a vérfarkas csak mosolygott. Tudtam, hogy egy próbát kell kiállnom.
- Igen. - egyenesedtem fel. Tovább mentünk. Ekkor Anna nagy levegőt vett, majd azt mondta:
- Milyen szép időnk van!
- Egyetértek. - mondtam.
- És hogy van a barátnőd? - kérdezte Anna, Gábortól.
- Ő nem a barátnőm! - emelte fel a hangját a fiú.
- De te vallottál neki szerelmet.
- De akkor nagyon ittas állapotban voltam!
- De akkor is megtetted.
- De ilyenkor az lenne a megfelelő eljárás, ha megbeszélnénk ezt az egészet! És nem csak kijelentené, hogy ő a barátnőm!
- Hé! Légy szíves egy kicsit halkabban! - szóltam közbe, mert úgy éreztem mindjárt szétrobban a fejem.
- Bocs. Jól vagy? - kérdezte Gábor.
- Igen. - válaszoltam. Ekkor hangokat hallottam. Megtorpantam.
- Mi az? - kérdezte Anna kifejezéstelen arccal.
- Nem halljátok? - kérdeztem. Mivel nem válaszoltak, úgy gondoltam nem hallják.
- De, most már én is hallom őket. - mondta a vérfarkas.
- Ezek kocsiban ülnek? - kérdeztem.
- Azt hiszem igen. - válaszolt Anna. Vártunk néhány percet, és a távolban megjelent egy furgon, ami felénk közeledett, majd 1 perc múlva el is "száguldott" mellettünk.
- Hmm... Fura... - kommentálta Anna.
- Miért? - kérdezte Gábor, aki láthatóan örült, hogy közbeszólhatott.
- Mert errefelé nem szoktak ilyen furgonok járni. - ekkor a lány olyan "Tényleg!" fejet vágott. - Földre! - kiáltotta Anna. - mi így is tettünk. Ekkor lövéseket hallottunk, majd karók repültek el felettünk. Az egyik eltalálta Annát.
- Jól vagy? - kérdeztem ijedten. Ekkor a furgon tovább hajtott.
- Igen. - válaszolta a vérfarkas.
- Ezek kik voltak? - kérdezte Gábor, majd feltápászkodott. Én is felálltam.
- Ezek vadászok voltak. - válaszolta Anna.
- Segítsek? - kérdeztem.
- Igen. Légy szíves húzd ki azt a lábamból. - én odamentem az eszközhöz, ami átszúrta a lány végtagját. Haboztam, majd megfogtam a karót, és kirántottam belőle. A lány összeszorította a fogát. A sebe rögtön gyógyulni kezdett. A lány feltápászkodott. Én bedobtam a karót egy gödörbe, ami az út mellett volt. Ekkor láttam, hogy Anna sebe nem gyógyult be teljesen.
- Miért nem gyógyult be teljesen? - kérdeztem.
- Azért, mert ez egy olyan karó volt, ami egy tündének a szárnyporával volt megszórva. - magyarázta Anna. Ekkor úgy éreztem, mintha megcsípett volna valami, ezért hátranyúltam a jobb vállamhoz, és ekkor valamibe beleütöttem a kezem. Hátranéztem. Egy olyan filmes "altatólövedék" volt a vállamban. Gyorsan kihúztam. De ekkor már éreztem a zsibbadást a lábujjamban, ami felfelé terjedt, egészen a csípőmig. Összeestem. Gábor próbált utánam kapni, de nem sikerült visszahúznia álló helyzetbe, ezért a földön kötöttem ki. Próbáltam feltápászkodni, de nem sikerült. Olyan érzés volt, mintha tízszer akkora lett volna a gravitáció a testemen. Gábor próbált segíteni, de mindig kicsúsztam a kezei közül. Anna csak kifejezéstelen arccal nézett le rám. De valahogy éreztem, hogy csalódott bennem. Ezért dühös lettem. De nem rá. Hanem magamra. Amiért valaki csalódott bennem. Ezért elhatároztam magam: Fel fogok kelni a földről! De ez nem volt olyan egyszerű, mint vártam. A tenyeremet nagy nehezen felemeltem és sikerült a mellkasom mellé raknom. Elkezdtem felfelé nyomni magam. Lassan de sikeresen négykézlábra emelkedtem. Valahogyan átmentem guggolásba. Ekkor odaállt mellém Anna, és azt mondta kis mosollyal az arcán:
- Menjünk haza.
- Rendben. - válaszoltam, majd a vérfarkas a hátára vett, és elindultunk visszafelé.
- Biztos ne vigyem én? - kérdezte Gábor aggódó hangon.
- Igen, biztos. - válaszolta kicsit ingerülten Anna. Úgy éreztem, hogy mindjárt leszakadnak a végtagjaim. A fejem majd szét robbant. Ezután olyan érzés kerített hatalmába, mintha kényszerből akarnék elájulni. De én ezt nem szeretném. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy nem vagyok alkalmas a híres Anna Lockwood kiképzésére. Ezért mindent megtettem azért, hogy ne ájuljak el. Most nem tudtam odafigyelni arra, hogy mit mondtak. Azt próbáltam elérni, minden energiámmal, hogy ne ájuljak el. Ekkor észrevettem: visszaértünk. Beléptünk a házba.