8.fejezet
VIII. fejezet
A harc előtti csend
- Tényleg! Mennyi az idő? – kérdezte Anna a többiektől.
- Fél 7 lesz 5 perc múlva. – mondta az óráját nézve Jeremy.
- Akkor Patrisa már… 2 órája benn van. Nem kéne kiengedni? – jutott a vérfarkas eszébe.
- Tényleg! Ki fog nyírni… - kezdte Victoria, és levette a gyűrűjét. Portált nyitott vele. – Patrisa! Patrisa! Drága tesóm, gyere ki!
- Meg fogsz halni! – lépett ki a lány az átjáróból. – Mondjuk leromboltam a házatokat, úgyhogy kvittek vagyunk.
- Mit csináltál? – nézett rá idegbetegen Dan.
- Te meg hogy kerülsz ide? – nézett rá zavartan a húga. – Mindegy. De ne kezdd ezt, nyugodj le, és senki sem fog meghalni.
- Te, meg a gengszterélet! – röhögött Jeremy. Patrisa elvörösödött:
- Csönd, tökfej! Én kemény csaj vagyok.
- Látom, nem vesztetted el a humorérzéked, vakarcs. Ebédidő! – azzal kisétált a helységből.
- Jaj, annyira fogsz hiányozni! Maradj is ott! –szólt utána a lány.
- Mi még nem végeztünk! Mit csináltál a házzal? – kezdte Dan.
- Hagyjál már bratyó! Erünnisz voltam, nem póni! Megérthetnél! – azzal elindult a szobájába.
- Na, nekem mindjárt mennem kell. – szólt nekik Anna. – Addig eszek én is valamit.
- Azt hiszem, én is veled tartok. – mondta komoran a Willkinson fiú.
- Nem hiszem, hogy lehetne.
- Itt nem te mondod a szabályokat, kiscsaj! – azzal Dan elindult kijárat felé. Anna sóhajtva követte:
- Na jó, de csak mert jó kedvem van.
- Hozzatok nekem is! – szólt utánuk Victoria.
- Engem is megdobhattok néhány zacsival. – mondta Laura.
- Én meg eszek valami orákulumnak való táplálékot. Jöttök? Csinálhatnánk sütit. – kérdezte az ottmaradt lányoktól Bea.
- Felőlem! – adta be a derekát Laura.
- Oké, de addig Néró elmegy legelni. Néró, menj! – szólt a kutyájának, az pedig kiszaladt a házból. Kalandor nyüszítve bámult barátja után.
- Te nem füvet eszel. Azt hiszem. Gyere, te is kapsz valami kaját. – mondta a kis rottweilernek Bea, és elindult a lépcsőn. Laura és Victoria követte. Mikor felértek, Victoriának eszébe jutott valami:
- Tényleg, veletek mi történt, amikor Bea leesett Annáról?
- Ja, Néró hirtelen megállt, én meg őt néztem és kibillentem az egyensúlyomból. Laura elkapott, de velem a karjaiba nehéz lett volna utolérni benneteket. A kutyus szagot fogott, mi meg követtük. Pont jókor, jó helyen voltunk. Néró Kalandorhoz vezetett minket, aki épp bajban volt. Néhány kóbor kutyával verekedett. Az én kis rottweilerem miniatűr volt a többi állathoz képest. Sikerült elkergetnünk a támadóit, Néró segítségével. Az a németjuhász egy hős! A két kutyus jól összebarátkozott. Ugye Kalandorom? – guggolt le a lány a kutyusához, és megvakarta a füle tövét. – Utána visszatértünk az útra és követtük a nyomaitokat. Így jutottunk el hozzátok. Veletek mi volt?
Victoria elmesélte a lányoknak az egész történetet.
- És ez a Billy, ismeri Annát? – nézett Laura felvont szemöldökkel, a lányra.
- Elméletileg igen. - válaszolt Victoria.
- És honnan?
- Dunsztom sincs. Valószínű, régebbről ismerheti. Meg Anna valami Murrayt is említett, de fogalmam sincs, miről beszélt.
- Te nem tudod, ki az?
- Nem. Miért? Kéne tudnom?
- Hát igen! Kéne tudnod!
- Nem érted, hogy nem tudom! Elmagyaráznád, hogy ki az a Murray?
- Ő a Mágikus Lények Bíróságának vezetője.
- Értem. Ja! Hogy azt a manust Murraynak hívják!
- Igen! Leesett?
- Igen.
- Nagyot koppant. – nevetett Laura.
- Miután befejeztétek az értelmetlen hablatyolást, elkezdhetnénk csinálni a sütit? – szólt bele Bea.
- Jó, jó! Persze! Csak még egy kérdés! Nem említett egy Cole nevű pasast?
- Nem.
- Huh. Jó. Köszi. – nyugodott meg Laura. – Na, akkor kezdjük a sütögetést!
- Végre! – örült Bea. Mire a lányok felértek az emeletre, Anna és Dan már nyitották fel a pinceajtót. Lementek a helyiségbe.
- Hűűű! Ez mind vér? – csodálkozott a fiú.
- Miért, mire számítottál? – kérdezte Anna, meg sem állva, teljes nyugalommal.
- Hát… Nem tudom… Én a Lockwoodokból mindent kinézek.
- Hé! Hagyd már ezt abba! Miért nézel le minket? Az oké, hogy engem utálsz, mert egy szörny vagyok, de a testvéreimmel ne csináld ezt!
- Az apátok megkeserítette az életünket.
- De ők nem Dimitrij. Ők sokkal jobbak, mint ő.
- És te?
- Én rosszabb vagyok. Na, tessék! Egyél! – nyomott oda Anna a vámpír kezébe néhány tasak vért. Dan egy perc alatt megitta a neki adott vért. Anna ugyanígy tett.
- Köszi! – hálálta meg a fiú egy öleléssel testvérének. – Ez jól esett.
- Attól, mert megetettelek, nem leszünk öribarik, tesó! Na, vigyünk fel a többieknek is vért. – azzal, megfogtak pár tasak vért, és elindultak visszafelé. Mikor már a ház előtt voltak, hangot hallottak a hátuk mögül:
- Anna! Várj egy picit! – erre hátranéztek mindketten. Sten volt az. – Szia!
- Szia, Sten! Hiányoztál! – köszönt vissza a lány, odanyomta a vértasakokat bátyja kezébe, majd a fiú nyakába ugrott.
- Hé! Álljunk csak meg egy szóra! Már bocsánat, de én is itt vagyok! Bemutatnál? – zavarta meg a romantikus pillanatot Dan.
- Jaj! Ne nyavalyogj már! Nyugi van! Ő itt a barátom Sten. Sten, ő a másik bátyám Dan. – mutatta be őket egymásnak a lány.
- Örvendek a szerencsének! A nevem Sten Mills. – köszöntötte a fiú Anna testvérét.
- Hello! Az én nevem Daniel Willkinson. – mutatkozott be Dan.
- Na, most örülsz? – nézett Anna, a fiúra.
- Mi az? Csak tudni szeretném, hogy ki ölelgeti a húgom! – válaszolt Dan.
- Hirtelen, milyen törődő lettél. Eddig nem úgy volt, hogy utálsz?
- De, de lehet, hogy Lockwood vagy, de a húgom is egyben. – mosolyodott el a fiú, mire a lány viszonozta azt, majd kivette Dan kezéből a tasakokat.
- Na, akkor vigyünk be nekik ennivalót! Már biztos éhesek!
- Hát, akkor én megyek is. Nem zavarok tovább. – mondta Sten.
- Óóó! Ne menj még! Nem zavarsz! – győzködte Anna barátját.
- Na, maradj még egy kicsit, meg szeretnélek ismerni! – szállt be a győzködésbe Dan.
- Na, jó! Akkor maradok még, ha annyira szeretnétek. – adta be a derekát a fiú, azzal bementek a házba.
- Hahó! Hoztunk föl nektek is, ahogy kértétek. – ment fel Anna a konyhába, de néhány pillanat múlva, vissza is ért. – Üljünk le! – mondta a lány, s lehuppant a kanapéra, majd lehúzta maga mellé barátját. Miközben beszélgettek, elkészült a süti. Lehívták Patrisát, és közbe Jeremy is megérkezett. Egy óra múlva Anna fölállt, és azt mondta:
- Bocsi, de most mennem kell.
- Hát akkor én haza is megyek. – köszönt el Sten is a többiektől. Mikor kiértek a ház elé, egy hosszú csókkal köszöntek el egymástól. Mikor Anna már egy kicsit messzebb járt, egy fiú hangot hallott:
- Anna! Várj meg! – mondta a hang, s a fiú másodpercek alatt, ott termett mellette. Jeremy volt az.
Sziasztok! Egy kicsit elmaradtunk, de itt a kövi fejezet. :D Remélem tetszett. :D
*Ann*