6.fejezet

6.fejezet

Szivárvány Gyermekotthon

- Ezaz! Végre! - pattantam fel az ágyból, és a lendület hevében neki is mentem a függönynek, ami az ágyakat választotta el. - Várjunk csak. Nem haza megyek. Hanem a gyermekotthonba. Úristen. Anya meghalt. Apa nem tudom hol van. Egy őrült van az utcán, aki az öcsémet és engem követ. - ébredtem rá.
- Mostantól a Szivárvány Gyerekotthon az otthonod. - mondta Gábor. Erre ledermedtem. Árva lettem.

Leültem az ágyra, rákönyököltem a combomra, majd az arcomat a tenyerembe borítottam. Könnyek potyogtak a szememből. Gábor leült mellém, és átölelt:
- Tudom. Nagyon rossz. - ekkor kicsit abbahagytam a pityergést, és a fiú szemébe néztem. Láttam, hogy őszinte. Letöröltem a könnyeimet.
- Gyere, induljunk! - mondta Gábor és felállt. Én ugyanígy tettem. Megköszöntük az orvosnak az ellátást, és elindultunk kifelé. Ott beszálltunk a kocsiba, bekapcsoltuk az öveinket, és elindultunk az öcsémért. Mikor odaértünk, mindketten kiszálltunk a járműből, és bementünk a házba. De ott nem volt senki. Ekkor megkérdeztem Gábort:
- Mennyi időt voltam a kórházban?
- Két napot. - válaszolt. Ekkor rájöttem. Szilárd valószínűleg elvitte magához. Következő célunk a szomszéd háza volt. Ott becsöngettünk. A férfi nyitott ajtót:
- Sziasztok! Gyertek csak be!
- Nem maradnánk sokáig. Csak Csabáért jöttünk. - válaszoltam. Miközben Gábor elmagyarázta Szilárdnak, hogy mi történt, én lehoztam az öcsémet. Mikor a szomszédunk megtudta mi történt elállt a szava. De végül megszólalt:
- És... És már jól van?
- Igen, persze. - mondta egy vigyorral, Gábor.
- És most hova viszik őket? - kérdezősködött tovább Szilárd.
- A Szivárvány Gyerekotthonba. - válaszolt a rendőr.
- Ouhh... Értem. És a ház?
- Azt eladjuk, és a pénzt egy junior számlára helyezzük, amit Tamara majd kivehet 18 éves korában.
- Rendben. Értem. És látogatni lehet őket?
- Igen. Ha az otthonnal megbeszélsz egy időpontot naponta látogathatod őket. Elkészültetek? - fordult oda hozzánk Gábor.
- Igen, mehetünk. - válaszoltam.
- Na, akkor én elköszönök. Sziasztok, és amikor csak tudlak, meglátogatlak benneteket. - azzal megölelt mind a kettőnket.
- Szia, Szilárd. Majd várunk. - mondtam, és elindultunk az ajtó felé.
- Szia, Szilárd! - köszönt el aranyosan az öcsém is.
- Szia! - köszönt el utoljára Gábor. Ez után beszálltunk a kocsiba, és elindultunk a gyerekotthon felé. Állítólag a cuccainkat már odavitték. Miután ezt megbeszéltem Gáborral, hátrafordultam az öcsémhez:
- Csabi. Reggel mikor reggelit vittem Anyának, a szobájában egy levelet találtam, azzal a felirattal: Anyátokkal ugyanazt csináltam mint veletek, csak még meg is öltem. - rögtön leesett neki:
- Tehát akkor ezért nem láttam Anyát? Ezért kell gyermekotthonba mennünk? Mert Anya... Meghalt?
- Igen. - válaszoltam, majd előre fordultam. Ekkor a hátsó ülésről pityergést hallottam. Tudtam, hogy az öcsém volt. Kis gyenge. Itt lépte el a dolgot, hogy megmutatta a gyengeségét. Dehát nem tudok vele mit kezdeni. Pff... Bosszantó... De ekkor Gábor szakította félbe a bosszankodásomat:
- Megérkeztünk. - azzal kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk az épület felé, aminek a bejáratára nagy színes betűkkel ki volt írva: "Szivárvány Gyerekotthon". Bementünk. Ott egy nő jött oda hozzánk:
- Sziasztok! Üdvözöllek titeket a Szivárvány Gyermekotthonban. Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok! - köszöntünk szinte egyszerre.
- Maga szerint miért jöttünk? - kérdezte Gábor.
- Ühümm... Értem. Kövessetek. - a nő egy irodába vezetett minket, ahol párat kérdeztek tőlünk, majd valami papírt kellet kitöltenem. De nem csak a sajátomat kellett kitöltenem. Hanem Csabiét is. Na mindegy. Következőleg szobákat kaptunk. Nem kerültünk egy szobába. De az övé az enyém mellett volt. Mikor bementem a szobába, ott egy nagyobb lány fogadott:
- Szia! Helen vagyok! Neked mi a neved?
- Szia. Tamara vagyok. - mondtam unottan. Egy ágy meg volt ágyazva, de a másik kettő nem. Ki lehetett találni, melyik lett az ágyam. Leültem oda. A csomagjaim már ott voltak. - Gyere be! - mondtam egy kicsit nagyobb hangerővel. Ekkor Gábor jött be a szobába.
- Jézusom egy fiú! - kiáltott fel Helen.
- Nyugi! - szóltam a lányra.
- De... De... De... - dadogott tovább.
- Nincs semmi de! Ő egy normális ember! És ha tetszik, ha nem, itt fog velünk egy szobába lakni! - szinte már ordítottam. Erre a lány elsírta magát. - Úristen... - távolodott el. Ránézett az órára. - Gyertek! Menjünk vacsorázni! - indult ki az ajtón a lány.
- Nem valami haragtartó. - állapítottam meg.
- Ja. - értett velem egyet Gábor. - Gyere! Menjünk. - azzal elindultunk kifelé. Végül Helent követve elértük az étkezőt. Ott már voltak páran. Kettő hosszúkás asztal volt a helységben. Mind a hárman leültünk. Természetesen mindenki minket nézett. Vagyis inkább engem. De mindegy volt. Már megszoktam. Ekkor egy kolompot hallottunk. Megkérdeztem Helent, hogy ez mi volt. Mire ő azt válaszolta:
- Ez a vacsorai kolomp. Csak vacsoránál van. Meg ha valami baj történt.
- Ja! Értem. - ekkor kihozták az ételt. Még jöttek páran. Már velünk szemben is ültek. Több nagy tálcán hoztak be májkrémes kenyeret. Mikor lerakták elénk a tálcát, az ott ülő - velünk együtt - 5 emberből mindenki elvett egyet. Mikor az összes asztalnál ülőnél volt már egy szelet, akkor azt monda az a nő, aki fogadott minket:
- Jó étvágyat mindenkinek! - erre az összes asztalnál ülő azt válaszolta:
- Köszönjük szépen viszont kívánjuk! - azzal elkezdődött az étkezés. Én elég gyorsan megettem a szeletet, amit kaptunk. Vettem még egyet. Ekkor az előttem ülő kiscsaj azt mondta:
- Szia! Hogy hívnak? Én Alice vagyok!
- Hali. A nevem Tamara. - válaszoltam unottan.
- És szoktál zenét hallgatni?
- Igen.
- És milyet? - csillant fel a lánynak a szeme.
- Rockot.
- Úúúúú!!! De jó! Még egy rocker! És ő ki? - biccentett Gábor felé. De mielőtt szólhattam volna bármit, a fiú bemutatkozott:
- Szia, Alice! Én Gábor vagyok.
- De te idősebb vagy mint 18, nem?
- De.
- Akkor meg miért vagy itt?
- Mert Tamara testőre vagyok.
- Aztaaa... De izgi...
- Sziasztok! Én Tamás vagyok! - szólalt meg a lány mellett ülő, fiú.
- Szia! - köszöntünk vissza egyszerre. Már mind a négyen befejeztük az evést. Azután a tányérokat egy pultra raktuk, és elindultak a szobáink felé. Útközben Helen is csatlakozott hozzánk. Ekkor rájöttünk, hogy a szobáink közel vannak. Végül elköszöntünk egymástól, és mindenki lefeküdt. Még egy kicsit beszélgettünk a szobatársunkkal, de végül ő is elaludt. Gáborral még társalogtam egy kicsit, de végül mindketten elaludtunk. Rosszat álmodtam, ezért este felriadtam. Egy ideig nem is volt probléma. De akkor... Arthur arcát láttam magam előtt. Sikoltozni kezdtem. Gábor rögtön ott termett mellettem, és azt mondogatta:
- Tamara! Nyugodj le! Nincs semmi baj! Amíg én itt vagyok, nem bánthat téged. - ekkor bejött néhány felnőtt. Az egyik azt kérdezte álmosan:
- Mi történt? - kezdtem egy kicsit lenyugodni. De ekkor... Egy másik felnőtt fölém hajolt. Arthur arca megint megjelent előttem. Megint sikítozni kezdtem.
- Mi a baja? - kérdezte.
- Ne hajoljon fölé! Akkor csak rosszabb lesz. - mondta szinte ordítva Gábor. De a felnőtt még mindig nem hajolt el, ezért a fiú, a kezét a szemem elé tette. Újból kezdtem lenyugodni. - Őt hagyják csak rám. Menjenek vissza aludni. - valószínű a felnőttek így is tettek, mert ezután már nem hallottam őket beszélgetni. A szívem kalapált, a levegőt pedig kapkodtam. - Nyugodj meg! Itt vagyok. Nincs itt. - azzal elvette a kezét a szemem elől. Ránéztem, és azt mondtam:
- Csak... Csak... Téged nem látlak úgy... Neked ugyanolyan marad az arcod... Akármi is történik. - azzal elmosolyodtam.
- Hát ez kész... Annyi minden történt veled... És ezek között olyan sok rossz van... És te... Még most is tudsz mosolyogni... Elképesztő...
- Hiszen mosolyogni mindig kell.
- Tudom... De...
- De mi?
- Semmi... Mindegy... Inkább aludjunk... - mondta, azzal az ágyához ment, és lefeküdt. Én nem tudtam aludni. Arról pedig fogalmam sincs, hogy ő elaludt-e, vagy nem.
- Gábor! Fent vagy? - kérdeztem halkan.
- Igen. Te sem tudsz aludni? - hallottam a fiú hangját.
- Nem. De nem tudom, hogy miért. Van valami ötleted?
- Nincs. Lila gőzöm sincs, hogy miért nem tudunk aludni.
- Kéne találni valami megoldást... Ez így nem lesz jó. - ekkor eszembe jutott valami. - Mi lenne, ha kinyitnánk az ablakot?
- Ez jó ötlet. - értett egyet Gábor. Felálltam, és kinyitottam az ablakot.
- Áhh... Így már jobb... - mondtam és visszafeküdtem az ágyamba.
- Tényleg. - értett egyet újra a fiú. Nem sokkal később mély álomba zuhantam. Reggel egy kolomp ébresztett. Mikor felültem, azt láttam, hogy a cuccaim el vannak rendezve, az ágyam melletti szekrényben. Ekkor Gábor kukucskált be:
- Jó reggelt, lányok!
- Neked is jó reggelt! - mondtam álmosan. - Hol voltál? 
- Beszélgettem a nevelőddel. Elmondtam milyen dolgok történtek veled, meg ilyesmi.
- Ja, értem. És hogy kerültek ide a cuccaim?
- Idehozták őket, és én pedig kipakoltam neked.
- Óóó! Értem. Köszi.
- Szívesen. – mosolyodott el a fiú.
- Na, menj ki! Felöltözünk! - mondtam, azzal Gábor becsukta az ajtót. Helen is lassan kikelt az ágyból.
- Jó reggelt! - köszönt, majd ásított egyet.
- Jó reggelt! - mondtam, majd elkezdtem átöltözni. Miután már mind a ketten kész lettünk, kinyitottuk az ajtót. Ekkor azt láttuk, hogy Gábor áll az ajtóban. Helen meglepődött, de én megnyugtattam:
- Nyugi! Ez csak Gábor! - nem kellett többet beszélnem. A fiú hátra fordult, egy mosollyal, és így már a szobatársunk is látta, az arcát. Az arckifejezése nyugodttá vált.
- Gyertek lányok! Menjünk! - mondta a fiú, s elindultunk az étkező felé. Mikor oda értünk, rádöbbentem, hogy nem is olyan nagy itt minden. Körülbelül az egész gyerekotthonban 20-an voltunk. Plusz még 4 gondozó. Leültünk. Nem sokára az öcsém, és a barátai is megérkeztek. Ő elmesélt nekem mindent. Olyan lelkesen mondta a magáét, hogy valószínűleg nem vette észre, hogy nem figyelek rá. Ekkor odajött hozzánk egy nevelő. Vagyis inkább hozzám. Rátette azt a ráncos kezét a vállamra, majd azt mondta:
- Te vagy Tamara Gotz, ugye? - bólintottam. - Hallottam mi történt veled. Nyugodj meg, itt nincs a közelbe egy ilyen ember sem. - erre felkaptam a vizet. Tudja? Mégis mit tud? Hiszen ő csak egy ráncos vénasszony. Ekkor felálltam. De úgy, hogy a kezem az asztalon volt a fejem le volt hajtva, a székemet pedig a kinyújtott lábam hátrébb tolta. Erre a nevelő megijedt. Éreztem az étkezőben levők szúrós tekintetét magamon. Ekkor Gábor megszólalt:
- Héhéhé! Nyugodj le! Nyugi! Nincs semmi baj! - ekkor mindenki meglepődött. Mivel az öcsém is felállt:
- Ezek után csodálkozik, hogy így reagál a nővérem? Komolyan? Csodálkozik?
- Jó. És akkor most mind a kettőtök nyugodjon meg! - tápászkodott fel Gábor, majd az egyik kezét a vállamra tette, a szemét pedig az öcsémen tartotta. Ekkor Csabával egyszerre megfogtuk a tányérunkat, a földhöz vágtuk, és a gondozó szemébe néztünk:
- Elnézést! Direkt volt! - ordítottuk egyszerre, majd mind a ketten a saját szobánkba rohantunk. Ahogy láttam, a nevelő eléggé megijedt a híres Gotz nézésünktől. Gábornak csak szerencséje van, hogy ő nem keveredett velünk vitába. Miután berohantam a szobába, már csak Gábor hangját hallottam:
- Annyira sajnálom! Ígérem, föltakarítom! Mindjárt visszajövök. - ezután már csak lépteket hallottam. Nem sokkal később belépett a szobámba Gábor. - Ez mi volt? - nem válaszoltam. Végül a fiú leült mellém. Nem mondott semmit, de valahogy... Megnyugtatott a jelenléte. - Mindjárt jövök, csak eltakarítok utánatok. - mondta gúnyosan, majd kiment. Amíg vissza nem tért, azon gondolkoztam, vajon miért segített nekem. Még mindig nem értem. Nem hiszem, hogy csak azért, mert kötelességének érezte. Lehet, hogy tetszek neki? Áááá... Biztos nem... Csak... Csak... Azért tette, mert... Mert... Azért, hogy több fizetést kapjon. Igen. Ez lesz a válasz. Biztosan. Hiszen egy ilyen fiúnak mint ő, miért tetszene egy ilyen lány, mint én. Ekkor a gondolataimat megszakította az, hogy Gábor visszajött. Megint helyet foglalt mellettem, majd azt kérdezte:
- Szóval miért is csináltad ezt?
- Nem tudom. Hirtelen felkaptam a vizet. Talán azért, mert... Nos, mert... Mert dühös voltam, hogy egy olyan ember tudja a történetünk, akit nem is ismerünk. - magyaráztam.
- Ahha... Szóval ez volt a baj. Értem. - ez után elbeszélgettünk még egy jó ideig. Megtudtam, hogy én bármikor kimehetek, csak meg kell mondanom mennyi időre megyek el, és hogy mikor érek haza. Ennyi. Úgyhogy ezt kihasználva, miután befejeztük hosszú beszélgetésünk, kikértem magam, ebédig. Kaptam egy ötezrest, hogy menjek el nyugodtan vásárolni. Így is tettem. És Gábor is jött velem. Mikor meghallotta, hogy a plázába megyünk, nem igazán örült neki. De végül eljött velem. Bementünk az óriási épületbe, ami nem volt messze az otthontól.
- Muszáj vásárolni mennünk? - kérdezte kétségbeesetten Gábor, mikor meglátta azt a sok üzletet.
- Igen! - válaszoltam boldogan, majd elindultam a legközelebbi üzletbe. Ott nem töltöttünk el sok időt, mert az árak igen magasak voltak. Szinte majdnem az összes boltot végigjártuk. Végül vettünk egy nadrágot meg egy táskát a turkálóba. Még volt egy kis időnk, és ezért úgy döntöttem, hogy veszek valamit Gábornak, a kitartó munkájáért. Megnéztük a kirakatokat. Ott megtetszett neki egy igen érdekes nyaklánc. Végül elindultunk a kijárat felé. Ott azt mondtam neki:
- Várj itt egy kicsit! Mindjárt jövök.
- De... Várj... Veled kéne mennem! - mondta Gábor.
- Nyugi! 2 perc és itt vagyok! - a fiú bólintott egyet, mire én gyorsan elmentem megvenni azt a nyakláncot. Visszaértem és odanyújtottam neki.
- Tessék. Köszönöm a munkádat. - erre mintha egy kicsit elpirult volna. De az arcán ott volt a meglepettség:
- Kö... Köszönöm. De nem kellett volna.
- Dehogynem! - ellenkeztem. Ő felvette a nyakláncot.
- Na menjünk! - mondta Gábor, majd indultunk vissza az otthonba. Mikor beléptünk, a felügyelőnő azt mondta:
- Gábor! Légy szíves gyere ide!
- Addig én visszamegyek a szobába. - mondtam, de mikor elindultam Gábor megfogta a kezem, és elkezdett a nő felé húzni:
- Nem engedhetem meg, hogy megtaláljon! - ezt a mondatot nem vártam volna tőle. De azért nem esett rosszul. Mikor odaértünk, egy lányt láttunk meg. Gábor arcára meglepettség ült ki. A kezemet elengedte, majd azt mondta:
- Te meg mit keresel itt?

*Ann*