5.fejezet

5.fejezet

Szent Anna Kórház

- Megérkeztünk. - mondta Gábor. - Segítsek kiszállni? - kérdezte.
- Igen, légy szíves. - válaszoltam. Erre a fiú kikapcsolta a saját biztonsági övét, majd az enyémet. Kiszállt a kocsiból, és villám gyorsan átjött erre az oldalra, ahol én voltam. Kinyitotta az ajtót, és segített hogy kijuthassak a járműből. De amikor kiszálltam, a testem már nem bírta. Összeestem. A fiú utánam kapott. De nem sikerült állva tartania. A földön feküdtem, az égre meredve. Ekkor éreztem, hogy Gábor felemelt. Becsukta a kocsi ajtaját, és elkezdett az épület felé rohanni. Én nem tudtam, csak a szememet mozgatni. Nagyon rossz volt. Beértünk a kórházba. Minden tekintet ránk szegeződött, mivel a fiú elkezdett ordítani:
- Segítség! A barátomnak sürgős ellátásra van szüksége! - nem sokkal később, egy steril szobában találtam magam. Lekötözve. Felemeltem a fejemet, és azt láttam, hogy éppen vért vesznek tőlem. Vér... Vér... Az a finom ízű, sós folyadék... De hiába vágytam a vérre, nem csináltam semmit. Visszaraktam a fejemet az ágyra, és a plafont bámultam. Ekkor hangokat hallottam:
- Milyen az állapota? Fent van?
- Nem tudom uram! Kérem, üljön le!
- De be kell mennem hozzá!
- Sajnálom, de nem lehet! - ekkor a hangok elhallgattak. Azt sejtettem, hogy Gábor, és egy nővér volt. Fura. Nem emlékszem, hogy hogy kerültem ide. Csak azt tudom, hogy nyitva volt a szemem. Ekkor magamon kívülre kerültem, és megszólaltam:
- Gábor. Gábor. Hol van? - erre a benn levő 2 doktor meglepődött. Az egyik közelebb hajolt hozzám:
- Hölgyem! Mi a neve? Tudja? Mi a neve?
- Tamara Gotz. - ekkor Arthur arcát láttam magam felett. Nem a doktorét. A férfi megszólalt:
- Azt hiszed, hogy ennyivel megúszod? Hát nem! - ez után valószínű akart még valamit mondani, de nem hagytam. Próbáltam minden erőmmel kiszabadulni, azt ordibálva:
- Gábor! Itt van! Ne engedd, hogy ezt tegye! Gábor! Gábor! - ekkor olyan hangokat hallottam, amiből meg tudtam állapítani, mi történt kint. Valószínű Gábor hirtelen állt fel a székből, majd odarohant az ajtóhoz, ahol félrelökte a nővért. Bejött a szobába. Az ágyamhoz sietett. Ott a másik oldalamon álló doktort ellökte. Végigsimította a kezét az arcomon, és nem hajolt fölém, mert tudta mi történik akkor. A helyett inkább azt mondta:
- Nyugi. Itt vagyok. Nem bánthat. - ekkor már nem akartam kiszabadulni. Itt van. Megvéd. Biztonságban vagyok.
- Ugye nem fog megtalálni?
- Nem tudom. De én itt leszek melletted. Megvédelek. - ezt elég halkan mondta. Csak én hallottam.
- Úgy látom, ha itt van mellette a fiú, akkor nyugodt. - állapította meg az egyik orvos.
- Akkor engedjük, hogy bent legyen? - kérdezte a másik.
- Legyen. - egyeztek meg. Az egyik odarakott egy széket Gáborhoz, majd a fiú leült.

- Köszönöm. Egyébként kiderült már, hogy mi a baja? - kérdezte Gábor.
- Nem. Most elemezzük a vérét. - azzal mind a 2 orvos leült az asztalhoz, és elkezdtek dolgozni.
- Hajolj közelebb! - suttogtam Gábornak, mire ő ezt meg is tette. - Miért segítesz nekem? - erre a fiú nagyot sóhajtott.
- Ezt már megbeszéltük.
- De úgy érzem, hogy ezt még egyszer meg kell beszélnünk.
- Na jó. Valahogy kötelességemnek éreztem. És egyben megsajnáltalak.
- Hmm... Értem. - ekkor nem tudom mi ütött belém. De a kezemet - amit az egyik orvos felszabadított, mikor megengedték Gábornak, hogy itt benn maradjon a fiú nyaka köré fontam, és odahúztam magamhoz. Vagyis megöleltem. Ő nem ellenkezett. Visszaölelt. Hosszú perceken keresztül így maradtunk. Végül elengedtük egymást. A vizsgálat eredményéig meg sem szólaltuk, csak egymás kezét fogtuk.
- Hmm... Elkészültünk. - fordult hozzánk az egyik orvos.
- És? Mi lett az eredmény? - kérdezte Gábor.
- Nem tudom.
- Hogy hogy nem tudja?
- Hát úgy értem, hogy nem tudom, hogy azt nem tudom mi ez a kábítószer. Ez valami házi készítésű keverék. Elég durva.
- De hát a kapitányságon még azt mondták, hogy ez csak egy gyengébb kábítószer.
- Az lehet, de az csak egy egyszerű vizsgálat volt. Ez a kábítószer igen erős.
- És ennek milyen hatásai vannak? Vagy mi ez egyáltalán?
- Hát, a vizsgálat eredménye szerint ez az anyag több kábítószerből áll. Mindegyiknek más a hatása. És ezek a kábítószerek nem egyszerre hatnak. Hanem egymás után. De eleve a kevert kábítószer beállítható, hogy mikor kezdjen hatni. Ehhez már nagyon modern technika kell.
- Értem. És tehetünk ellene valamit?
- Nem. Csak azt, hogy miután eltűntek a hatások, a hölgyet rögtön elvonóba kell vinni. És még valami! Ha még egyszer megkapja ezt a kábítószert, akkor akár meg is halhat. Most csak azért maradt életben, mert erős a szervezete. De más rögtön belehalt volna.
- Értem. És szükség van valami más beavatkozásra vagy vizsgálatra?
- Nem. Nincs. De le nem gyengül a szer hatása, addig szeretnénk bent tartani.
- Rendben. Ugye itt maradhatok vele? - erre a doki nagyot sóhajtott, majd azt mondta:
- Igen.
- Kö... Szö... Nöm... - suttogtam a beszélgetés közepébe. Az orvos már nem sokáig maradt bent. Most már csak 2-en maradtunk a szobába.
- Tamara! - törte meg a csendet Gábor.
- Igen? - kérdeztem, a nevem hallatán.
- Miért történik veled ez a sok szörnyűség?
- Nem tudom. Én sem igazán tudom. - ekkor Lening felügyelő tört be, mire a fiú hirtelen elengedte a kezem:
- Itt vagyok! Mi történt? - kérdezte 1 levegővel, miközben odajött az ágyamhoz. Ekkor Adrien is betört:
- Hol van az a drogos fejű?
- Adrien! Körülnézhetnél, mielőtt bármit is mondanál. - mondta a felügyelő.
- Minek? Fölösleges... - sétált oda a felügyelő mellé a nő.
- Miért vannak itt? - kérdeztem igen halkan.
- Mert nincs jobb dolguk. - válaszolt Gábor.
- Ja... Értem... És mikor engednek ki a kórházból?
- Azt mondták, hogy akkor, ha már elmúlt a hatása a kábítószernek.
- És az mikor lesz?
- Nem tudom. - válaszolt Gábor. Ekkor hirtelen a felügyelő fölém hajolt:
- Hogy érzed magad? - ekkor megint Arthur arcát láttam, ahogy azt mondja:
"Most te vagy soron."
Megint kapálózni, és sikoltozni kezdtem:
- Ne! Nem akarom! Menj innen! - könnycseppek folytak le az arcomon. Ekkor egy kéz ellökte a felettem lévő férfit, mire ő értelmetlenül nézett a kéz tulajdonosára:
- Mi az? Mi történt vele? - már nyugodt voltam.
- Ha felé hajoltok, akkor Arthur arcát látja bennetek. - válaszolt Gábor.
- Értem. Hű... Jó erős drog lehet...
- Igen. Az. Az orvos azt mondta csak azért élte túl, mert erős a szervezete. - ezután több percig nem szólalt meg senki. Mocorogni kezdtem. Felültem. Elkezdtem kibogozni a lábaimat tartó szíjat.
- Te mit csinálsz? - kérdezte Gábor.
- Eléggé elszorítja a vérkeringésem ez a szutyok. - válaszoltam. Adrien, és a felügyelő az ágy mellett ültek. Elkezdtem körbe-körbe sétálgatni a szobában. Mikor körülbelül 5 kört megtettem, a 6-nál mikor a legközelebb értem a szoba kijáratához, kinyitottam, és elkezdtem rohanni. Nem tudom miért. A többiek rögtön utánam jöttek. Most már énekeltem is. Végre. Sikerült kijutnom a kórházból. Mikor kiértem, és friss levegő csapta meg az arcomat, szabadnak éreztem magamat. Gyerekdalokat énekelve tovább rohantam. Akik mellett elmentem, mind hülyének néztek. De nem érdekelt. Úgy is gyűlölöm az embereket... A hátam mögül hangokat hallottam:
- Hé Tamara! Állj meg! Nem szabad elhagynod a kórházat, amíg meg nem gyógyultál! - ezt valószínű Gábor mondta. De nem hallgattam rá. Tovább rohantam dalolva. Mikor az utca végén befordultam, és egy gyerekbe ütköztem. Egy kislány volt. Az egyik szeme eldeformálódott volt. Megálltam, és azt mondtam:
- Bocs.
- Gyűlölöm az embereket. - motyogta. Persze ezt meghallottam.
- Nem vagy egyedül. Én is gyűlölöm őket. Csak hogy én nem vagyok ember. - suttogtam, de a következő mondatot már ordítottam. - Én csillámpóni vagyok! - ekkor láttam, hogy őt is üldözik, csak a másik irányból jöttek. Mindketten elkezdtünk rohanni. Csak másik irányba. Én tovább daloltam. Hátra néztem, és Gábor akkor fordult be a sarkon:
- Hé! Állj meg! Tamara! Állj már meg! - most már előre néztem. Nem érdekelt mit mond. Ekkor... Elestem. Persze gyorsan feltápászkodtam, és tovább rohantam. De kicsivel közelebb került hozzám Gábor. Körülbelül 10 méter volt köztünk. Ez a szám folyamatosan csökkent. Végül utolért. A pulcsimnál fogva hátrahúzott. Felkapott, majd elindult a kórház felé. A fiú a két karjában vitt, miközben próbáltam kiszabadulni a szorításából. De végül feladtam. Beláttam, hogy nem fog sikerülni. Kezdtem elpilledni. De nem tudtam elaludni. Elordítottam magam:
- Csillámpóninak érzem magam! - erre az emberek ránk néztek. Úgy mintha Gábor lenne az őrült, és nem én. Tovább énekeltem.
- Légy szíves maradj csöndben! - mondta Gábor. De én nem teljesítettem kérését. Tovább énekeltem. Végül egy nő állított meg minket:
- Elnézést! Bocsánat a kérdésért. De a kishölgy beteg?
- Nem. Hanem az akarata ellenére bedrogozták. - válaszolta a fiú, azzal tovább mentünk. Én továbbra is énekeltem. Út közben találkoztunk Adriennel és a felügyelővel. Ők is azt kérték, amit Gábor. De nekik sem teljesítettem a kérésüket. Nem sokkal később odaértünk a kórházhoz. Mikor megláttam az épületet, ordítani kezdtem:
- Nem! Nem akarok oda visszamenni! Nem akarom!
- És miért nem? Ott meggyógyulhatsz. - mondta Adrien.
- Mert ott van Arthur is! Nem! Nem akarok vele még egyszer találkozni! - továbbra is ordítottam. Ekkor két "izomagy" jött ki a kórházból. Kivettek Gábor kezéből, és bevittek. Próbáltam kiszabadulni, de innen végképp nem tudtam. Megint ordítani kezdtem:
- Ne! Engedjenek el! Ügyvédet követelek! Engedjenek el! - végül ugyanabba a szobába kerültem, ahonnan elindultam. Ott lefektettek az ágyra, megkötöztek, majd kimentek. Újra 4-en voltunk a szobában.
- Miért rohantál el? - kérdezte a felügyelő.
- Nem tudom. - válaszoltam. Megint úgy éreztem magam, mint Gábor karjaiban. Csak most el is aludtam. Ekkor egy kép jött elém: videó játékozok az öcsémmel. Sokáig csak ez a kép volt egyedül. Aztán megjelent mögöttünk Arthur, és rám mutatott. Ez az az este. Az utolsó. Ne! Ne! Nem akarom! És ekkor... Felébredtem. De nem csak simán. Hanem egy sikoltással. Gábor rögtön ott termett mellettem, és azt kérdezte:
- Mi a baj? Mi történt?
- Bocsi, hogy felébresztettelek, csak rosszat álmodtam. - válaszoltam.
- Semmi baj. Mit álmodtál?
- Mikor Arthur... Utoljára csinálta azt velem...
- Értem...
- Hol van a felügyelő, és Adrien?
- Ők elmentek.
- Ja értem. Mióta alszok?
- Körülbelül olyan 3 órája.
- És mi történt addig?
- Hát, csak egy fontos dolog. A felügyelő azt mondta, hogy addig én leszek a testőröd, amíg meg nem találják Arthur-t.
- És mit értesz az alatt, hogy testőr?
- Azt, hogy a nap 24 órájában veled vagyok.
- Még akkor is, ha fürdök, vagy WC-zek?
- Igen. Természetesen elfordulok. - mosolyodott el Gábor.
- Aha. És miután kiengedtek a kórházból, hova fognak vinni?
- Ömm... Azt hiszem a Szivárvány Gyermekotthonba.
- Az öcsémet is oda viszik?
- Ha jól tudom, akkor igen.
- És mikor engednek ki?
- Már mondtam, hogy akkor, ha elmúlt a kábítószernek a hatása.
- De már elmúlt!
- Ezt ne nekem, hanem az orvosoknak magyarázd.
- És ő most hol van? - ekkor belépett az emlegetett szamár:
- Hogy érzi magát hölgyem?
- Köszönöm, nagyon jól. Most már végre elengednek? - kérdeztem.
- Nem. Legkorábban holnap reggel engedhetjük el magát. Még van néhány vizsgálat.
- Ouhh... Akkor még itt leszünk egy darabig.
- Hát ja. - mondta Gábor, majd leült az egyik székre, ami az ágyam mellett volt. Elég gyorsan átestünk a vizsgálaton. Körülbelül fél óra múlva jött az orvos az eredményekkel:
- Hát... A vizsgálat azt mutatta, hogy jól van. Viszont csak holnap távozhat. Ugyanis találtunk a szervezetében egy olyan mérget, aminek a nagy része szerencsére már eltávozott a szervezetéből. Ennyi... Hát, akkor... Hamarosan hozzák a vacsorát. Viszlát! - azzal az orvos már el is hagyta a szobát.
- És mégis hogy fogok enni? Le vagyok kötözve!
- Nem tudom. Majd megoldjuk. - ekkor bejött egy nővér:
- Sziasztok! Lesz egy lakótársad.
Jaj ne! Már csak ez kellett. Még egy nyavalyás ember, akivel úgy kell bánnom, mintha kedvelném... De ekkor... A gondolataimat megszakítva egy lány lépett be... Ismerős volt... De nem ismertem föl...
- Szevasz csillámpóni. - köszönt halkan. És ekkor rájöttem. Ő volt az a lány, akibe beleütköztem. De arra, hogy mi történt az előtt vagy után, arról fogalmam sincs.
- Szia. - köszöntem vissza neki. Eközben őt is lekötözték. - Bocsi, de nem igazán emlékszem mi történt miután, vagy mielőtt beléd ütköztem.
- Be voltál rúgva?
- Nem. Be voltam drogozva... - ez után már csak Gáborral beszélgettem. Elmesélte mi is történt. Nemsokára meghozták a vacsoránkat. De nem oldoztak el. Nekem Gábor segített enni. Konkrétan megetetett. A másik lányt azt hiszem egy nővér etette. De nem tudom mi történt, mert arra koncentráltam, hogy le tudjam nyelni a vacsorát. Körülbelül a felénél azt mondtam:
- Köszönöm, nem kérem. Inkább edd meg te. Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.
- Dehogy is! Edd meg nyugodtan! Nekem van más kajám.
- De! Edd meg! - szólítottam föl. Ő maga elé vette az ételt, leült az ágyam melletti székre, és falatozni kezdett. Nem tartott neki sokáig, mire elfogyasztotta az ételt. Ezután odaadta a nővérnek, aki kivitte. Gábor visszaült mellém, és hátradőlt. Ekkor furcsán kezdtem érezni magam. Először, nagyon nehezen kaptam levegőt. Aztán homályosan kezdtem látni. Felkavarodott a gyomrom. Halkan azt mondtam:
- Gábor! Gábor segíts! Segíts! - erre a fiú felpattant a székből:
- Mi a baj?
- Segíts! Gábor! Gábor! - ekkor gyorsan az ajtóhoz rohant kinyitotta, majd ordítani kezdett:
- Segítség! Kérünk egy orvost! Tamara rosszul van! - majd egy orvossal tért vissza. A doki gyorsan megvizsgált, majd azt mondta:
- Hmm... Érdekes... Sajnálom, de ez ellen nem tudunk mit tenni. Ez a méreg hatása.
- Még egy gyógyszert sem tudnak neki adni?
- Sajnálom. Semmit nem tehetünk. Ha gyógyszert adnánk be neki, csak rosszabbodna a helyzet. - azzal felállt az orvos, és kiment.
- Hát ezt nem hiszem el! - morgott Gábor. Én eközben egyre rosszabbul lettem. A szívverésem lelassult. Hiába kapkodtam gyorsan a levegőt, csak lassult és lassult és lassult.
- Gábor! Gábor! Gábor! - mondtam a saját hangomon. A fiú odarohant az ágyam mellé, és megfogta a kezem:
- Itt vagyok! Tamara! Nyugodj meg! Itt vagyok!
- Gá... bor... - azzal már csak egy utolsó felkiáltást hallottam a fiútól:
- Tamara! - azzal elsötétült előttem a világ. Mi történik most? Meghaltam? Nem. Még nem. Nem halhatok meg! Még nem! Erős vagyok! Gyerünk! Erős vagyok! És ekkor... Kinyitottam a szemem. Nem tudtam hol vagyok. De le volt takarva a fejem. Hangokat hallottam:
- Nem! Nem halhatott meg! Én tudom, hogy él! - valószínű Gábor vitatkozott egy nővérrel.
- Sajnálom. De amint mondtam elvesztettük. - mondta a nővér. Ez után csönd lett. Ekkor kiabálni kezdtem:
- Hahó! Valaki! - ekkor dobogó hangot hallottam. Cipődobogás volt. Valaki felém rohant. És ekkor... Lerántották rólam azt a valamit. Gábor arcát láttam meg először. Hirtelen érte a szememet a fény, ezért hunyorítani kezdtem.
- Doki! Nézze! Életben van! - örvendezett Gábor. Ekkor megláttam még egy fejet. Egy orvos volt. Először megnézte, hogy lélegzek-e, majd kitapintotta a pulzusom:
- Hmm... Fura... Úgy látszik tetszhalott volt. Pedig biztosak voltunk benne, hogy meghalt... - felültem.
- De él! Mégis él! - ugrándozott a fiú.
- Azt... Azt... Hit... - próbáltam hangot kiadni. - Azt hittétek meghaltam?
- Hát... Ööö... Igen... - suttogta Gábor. - Leállt a szíved... És... Nem tudtak újraéleszteni. Pulzusod sem volt. - nem hittem a fülemnek... Tetszhalott voltam? És még az orvosok sem tudták megállapítani... Úristen... Tetszhalott voltam... Nem akartam senkivel beszélni... Felhúztam a lábam, és átkaroltam. Azt hallottam csak, ahogy az orvos és Gábor beszélget:
- Tudja, ezt nem szokták rögtön elmondani a betegnek, mert depresszióba eshet... Vagy rosszabb... - mondta a doki.
- És ezt honnan kellett volna tudnom? - kérdezte a fiú.
- Hát, ha átgondolta volna, akkor felmerülhetett volna magában ez a lehetőség...
- De nem gondolkodtam...
- Azt észre vettem... - felálltam. Mindenki meglepődött.
- Csak így? Csak így felálltál? - kérdezte Gábor.
- Miért? Azt vártad, hogy majd depresszióba esek, vagy öngyilkos leszek? - kérdeztem vissza.
- Hogy őszinte legyek, igen... - válaszolt Gábor.
- De nem történt semmi ilyesmi. Úgyhogy menjünk... - mindenki kíváncsian várta, hogy mit mondok. - Sétálni! - kiáltottam fel.
-De... De... Hiszen... Maga... - dadogott az orvos.
- Én? Én itt vagyok, és a talpamon állok. - mondtam, azzal elindultam az ajtó felé. Ott egy izmos pasas állt az utamba, mire azt mondtam neki szinte ordítva:
- Állj arrébb hústorony! Nem vagyok egy börtönből szökött bűnöző, izomagy! Menj arrébb te kecskeimitátor! Te csak mindenkit meg akarsz győzni, hogy egy kecske vagy! De én átlátok rajtad! Bizony! Te egy... Űrlény vagy, és a fajtád meg akarja szállni a Földet! Na, mi van? Meglepődtél szteroidos? Attól mert mindenkit becsapsz, nem kéne ekkora egódnak lennie! Na, most takarodjál el az utamból! Na most takarodjál el az utamból! Kislány! - ekkor az láttam, hogy a férfi szeméből könnyek csordulnak ki. És ekkor... Arrébb állt. Én elkezdtem rohanni, amíg ki nem értem. Kinn a futást felváltotta a séta. Nem sokkal később Gábor, és néhány biztonsági őr loholt utánam. Mikor a fiú utolért, megfogta a karom, és visszarántott. Körülbelül egy fej távolság volt köztünk.
- Nem mehetsz ki a kórházból, amíg nem gyógyultál meg! - mondta Gábor.
- De én már teljesen jól vagyok. - válaszoltam. Erre a fiú nem tudott mit mondani.
- Menjünk vissza. - kezdett a kórház felé húzni a fiú.
- Én nem fogok oda visszamenni! - ellenkeztem.
- De! Vissza kell menned! - tovább húzott. De most már nem ellenkeztem. Hiszen mit tehetek, egy nálam kétszer erősebb fiú ellen. - Viszont valamit még mindig nem értek. Hogy tudtad megsiratni a biztonsági őrt?
- Lehet, hogy arra sértődött meg, hogy lekecskeimitátoroztam.
- Lehet. Bármi lehetséges ebben a világban. - újra visszaértünk a kórházba. És mikor beértünk... Ledermedtem.... Mindenhol Arthur arca. Mind felém jött. Nem! Nem lehet! Ekkor Gábor azt kérdezte:
- Mi a baj?
- Mindenhol ott van. Mindenhol ő van. Minden arc az övé. Csak a tiéd a régi. - leguggoltam, és átkaroltam a lábam. De a fiú kezét nem engedtem el. Elkezdtem hintázni, és azt mondani:
- Mindenhol ott van. Nem menekülhetek előle. Meg fog találni. Nem akarom!
- Engedj el légy szíves! Hozok egy orvost. Ő majd segít rajtad. - próbált kiszabadulni Gábor.
- Ne! Ne menj el! Ne hagyj egyedül! - már könnyek csordultak végig az arcomon. Erre a fiú odahívott egy nővért, és megkérte, hogy keressen egy orvost, aki ráér, és foglalkozik velem. Nem sokkal később egy orvossal jött vissza a nő. De szerencsére most már nem láttam mindenki arcát úgy, mintha Arthur lenne. Visszamentünk abba a szobába, ahol tartózkodtam, mielőtt tetszhalott lettem volna. Az a lány még mindig ott volt. De nem nagyon érdekelt. Hisz ő is csak egy ember. De valami más benne. Nem tudom pontosan mi. De az oka szerintem a szemkötője alatt rejtőzik. De mindegy is. Lefeküdtem az ágyra. Most viszont már nem kötöztek le. Megvizsgált az orvos, majd azt mondta:
- Ahogy látom, a hölgyből már kitisztult minden. Úgyhogy ma már hazamehet. De azt ajánlom még 3 órát maradjon.
- Hmm... Haza... De mégis hova? - kérdeztem.
- Már mondtam. A Szivárvány Gyerekotthonba. - válaszolt Gábor.
- Pfff... Útálom a szivárványt... Olyan egyszínű...
- Dehát a szivárvány olyan csodálatos! - mondta az orvos. Ekkor a szemébe néztem. Ilyet sohasem szoktam. Egyedül Gábor szemébe néztem, aki rögtön levette, mi a baj. De az orvosnak, ahogy láttam az arckifejezéséből, nem esett le neki.
- Színvak vagyok, balfék! - mondtam.
- Ja! Értem. - válaszolt a doki.
- És még maga az orvos. - csúfolódtam.
- Jól van na! Ez nem az én szakterületem! A szemből épp hogy átcsusszantam kettessel... Na de mindegy is... - fejezte be mondandóját az orvos.
- Lenne egy kérdésem. Mi történt a másik lánnyal aki ebben a szobában van? - kérdeztem.
- Agyrázkódása volt. Viszont én kezeltem őt is, és pont ezt kérdezte, amikor ön tetszhalott volt. Hmm... Fura... De mindegy is... - azzal leült az ágyam mellé. Én Gábor felé fordultam. Ő az ágyam másik felénél lévő széken ült. Elbeszélgettünk. Nagyjából mindenről: Hogy milyen volt az ő gyerekkora. Milyen volt az enyém. És hogy mi lesz ezután. Hogy mondjuk el az öcsémnek, hogy Anya már nincsen. Végül egy telefon ébresztője szólalt meg mellettünk. Odanéztem, és azt láttam, hogy az orvos pattan fel a székéből és az asztalon kezd el keresgélni. Mindent széttúr, a telefonja miatt. Végül megtalálja azt. Ekkor a telefon elnémult. A doki azt mondta:
- Hölgyem! Mehet haza.