4.fejezet

4.fejezet

Pszichológus

- Nem! Nem akarom! Hagyj békén! Ne! Ne csináld ezt! - ordítottam. Nem akarom újra átélni ezt a borzalmat! - Nem akarom! Hagyj békén Arthur! - ekkor karokat éreztem a vállamon.
- Tamara! Tamara! - hallottam halk hangokat.
- Miért ölted meg Anyát? Miért? - ekkor visszakerültem a valós világba. Előttem Gábor volt, és azt ordította:
- Tamara! Tamara! Nincs itt! - ekkor látta, hogy visszatértem.
- Nem akarok megint találkozni vele! - suttogtam.

- Megértem. - már a fiú is suttogott.
- Megérted, de nem érzed át.
- Igen. Nem érzem át. Nem tudom milyen. De látom, hogy mit művel veled ez a borzasztó emlék.
- Gábor! Vidd a lány pszichológushoz! - mondta a felügyelő.
- Igenis, uram! - válaszolt az előttem guggoló fiú. Felsegített, majd kimentünk a folyosóra. Végig segített menni. Támaszom volt mindvégig. Előrementünk a folyosó elejére. Ott Gábor bekopogott az egyik helységbe.
- Szabad! - hallatszott ki onnan. Mikor beléptünk a helységbe, ott egy nő ült egy kanapéban. Nem sok minden volt a szobába, de otthonos volt.
- Jó napot Adrien néni! - köszönt az engem támasztó fiú, mire én is követtem a példáját, csak halkabban tettem. Ekkor a nő ránk nézett:
- Jaj, de kis cukik vagytok együtt! - erre mindketten elpirultunk egy kicsit. - Na! De gondolom nem azért jöttetek, hogy kikérjétek magatokról a véleményem. Tehát üljetek le. - állt fel a nő, és mutatott egy másik kanapéra.
- Ó! Én nem magához jöttem. Csak szimplán idekísértem a hölgyet. - mondta Gábor, miközben segített leülni.
- Ahha. Értem. Nos, drágám! Mi a neved? - nézett rám Adrien.
- Tamara Gotz. - suttogtam, miközben elengedtem a fiút.
- Rendben. Bocsánat előre is, de őszinte vagyok. Tehát. - nézett a szemembe. - Jézusom! De drogos fejed van! - ezt a kijelentést nem igazán értettem. De ekkor szédülni kezdtem. Gábor is rám nézett:
- Jézusom! Tényleg!
- Ugyanmár! Nincs is semmi bajom! - mondtam úgy, mintha igaz lenne.
- Még a hangja is fura. Mintha... Nem is tudom... Talán mintha részeg lenne. - mondta a nő.

Most már nagyon szédültem. Mi ez az érzés? Hirtelen olyan jól lettem. Vagyis inkább jól éreztem magam. Tényleg mintha be lennék rúgva. De ki tudja? Ekkor kitört belőlem valami:
- Menjünk bulizni! - álltam fel. De abban a pillanatban el is estem. Megint csak a fiú segített fel a földről.
- Hű! A mindenit! Ennél jobban még sosem voltam! Hej-hó, hej-hó, víg dalt dalolni jó! Tütütürütütü hej-hó, hej-hó, hej-hó, hej-hó. - most nem tudom miért, de ezt ide most pont tökéletes hozzászólásnak ítéltem. Teljes homály volt előttem. Tovább énekeltem.
- Adrien! Kérem, hívja ide a felügyelőt! - hallottam Gábor hangját. Utána már csak kopogásokat hallottam. A fiú újból leültetett. Leguggolt elém, és enyhén megrázott:
- Hé! Tamara! Mi a baj?
- Ugyan mi lenne? Én teljesen jól vagyok! - mondtam kicsit kábultan, de nagy hangerővel.
- Ne szórakozz! Tudom, hogy van valami bajod!
- Dehogy is! Teljesen jól vagyok! Mondom! - ekkor bejött egy orvos szerű. Nem igazán tudtam kivenni. Elég homályosan láttam.
- Mi a panasz? - fordult Gábor felé.
- Nem tudom. Ő azt állítja, hogy jól van, de úgy viselkedik, mintha be lenne rúgva. - válaszolta a fiú.
- Aha. Értem. - válaszolt az orvos.
- Dehogy is! Én teljesen jól vagyok! - szóltam közbe. De nem tudtam ezzel semmit elérni. Az orvos megvizsgált, majd kijelentette:
- A hölgyben gyenge kábítószer van.
- Micsoda? - rökönyödtünk meg mind a ketten.
- Ugyan már! Bennem nincs semmiféle kábítószer! - tiltakoztam.
- Uram, kérem, vigye be a hölgyet a kórházba. - fordult Gáborhoz az orvos, mire ő bólintott.

A doki kiment. 3-an maradtunk a szobába. Éreztem, ahogy Gábor keze hozzáér a hátamhoz, és a térdhajlatomhoz. Felemelt. Én tiltakoztam egy kis ideig, de aztán rájöttem, hogy fölösleges. A fejem a mellkasán nyugvott. A karjai... Olyan erősek... De kiejtett az az ábrándozásomból, hogy beléptünk egy szobába. Ismerős volt. Ekkor rájöttem. Ide jöttünk be legelőször.
- Na? Mit mondtak? - kérdezte egy ismerős hang. Ekkor megláttam a felügyelőt.
- Hát... Ööö... Rosszul lett. Aztán hívtuk az orvost, aki azt mondta enyhébb kábítószer van benne, és hogy kórházba kell vinni. - magyarázta az a fiú, aki engem tartott a kezében.
- Jézusom! Ennyire súlyos a dolog?
- Igen.
- És azt tudjuk, hogy saját magának, vagy más adta be neki?
- Nem.
- Értem. Akkor meg kell kérdeznünk.
- Uram, nem hiszem, hogy van olyan állapotban, hogy válaszolni tudna! - de a felügyelő, mintha meg sem hallotta volna ezt a mondatot. Kicsit közelebb hajolt hozzám, és azt kérdezte:
- Tamara? Nem tudja véletlenül, hogy kerülhetett magába ez a szer? - ekkor minden beugrott.
- Mikor Arthur... Utoljára... M... M... Me... - kezdtem el dadogva, halkan.
- Igen, igen. Értjük. Mond tovább. Mi volt akkor?
- Egy szúrást éreztem. De nem törődtem vele. Azt hittem csak képzelődök.
- Értem. Van még valami fontos információd erről?
- Talán még annyi, hogy több szúrást is éreztem.
- Értem. Tehát Arthur volt.
- Igen.
- És véletlenül, nem tudod mi a teljes neve?
- De. Arthur Serlin.
- Rendben. Köszönöm.
- Nincs mit. - mosolyodtam el. - Csak 1 valamit ígérjenek meg: hogy elfogják, és börtönbe csukják. - erre a felügyelő elmosolyodott, és azt mondta:
- Megígérjük.
- Köszönöm. - suttogtam egyre halkabban.
- Gábor! Vidd a hölgyet kórházba. Ott mindent mondj el, amit tudsz!
- Igenis, uram! - mondta a fiú, és elindult. Nem sokkal később kiértünk az épületből. Ott Gábor egy ezüst kocsi anyós ülésére ültetett be, ő pedig a vezető helyét foglalta el, és azt mondta:
- Kösd be magad!
- Hogy mit csináljak? - kérdeztem vissza.
- Kösd be magad! - ezt már olyan hangerővel mondta, hogy meghallottam, ebben az állapotban. Megfogtam a sréhen hátam mögött lévő biztonsági övet, és a bal oldalamhoz húztam. Aztán jött a neheze. Próbáltam beletalálni abba a "csat"-ba, de nem sikerült, mivel nagyon homályosan láttam.
- Add ide, segítek. - mondta a fiú, mire én odanyújtottam az övet neki. Ő megfogta amit nyújtottam felé, és közelebb hajolt hozzám,majd becsatolta az övemet. A sajátját seperc alatt megcsinálta. Elindította a motort, és azt kérdezte:
- Ugye nincs hányingered a kocsiba?
- Hát... Attól függ. Mert ha kanyargós az út, akkor igen, meg ha nem egyenletesen mész, akkor is.
- Értem. - azzal elindult.
- Mennyi idő, amíg a kórházhoz érünk? - kérdeztem.
- Körülbelül fél óra. Miért?
- Jó. Akkor azt talán kibírom. Egyébként lehet egy kérdésem?
- Persze. Mi lenne az?

- Miért segítesz nekem? - erre nem igazán tudott válaszolni. De végül azt mondta:
- Nem tudom. Valahogy kötelességemnek éreztem. És egyben megsajnáltalak. - ez után nem mondtunk egymásnak semmit. Nem sokkal később megálltunk. Kinéztem az ablakon, és azt láttam kicsit homályosam az intézményre írva:
"Szent Anna Kórház".