18. fejezet
XVIII. fejezet
Hova lett Bea? Patrisa szeme
- Lehet, hogy elengedte véletlenül a pórázt, ez még nem jelent semmit. Várjunk még egy kicsit. - próbált optimista lenni Patrisa. De ekkor Néró is kifutott a fák közül, és nyüszítve rohant oda gazdája barátaihoz. Mintha a két kutya összebeszélt volna, egyszerre vonyítva indultak el abba az irányba, ahonnan jöttek, és várakozóan Patrisáékra pillantottak.
- Kövessük őket, hátha elvezetnek Beához. – javasolta Anna, azzal a kutyák után indultak. Az ebek gyorsan futottak, sietniük kellett, ha nem akarták őket szem elől veszteni. Már az erdőben voltak, amikor a két kutya hirtelen megállt, és hangos ugatásba kezdtek. Mikor a lányok odaértek, egy levelet pillantottak meg. Azt ugatta a két állat. Anna odalépett és hangosan olvasni kezdte:
„Kedves Anna Lockwood!
Bea épp az én társaságom élvezi az otthonomban. Akár csatlakozhatnál is hozzánk, nehogy valami bántódása essen, törékeny, halandó barátodnak. Ha esetleg nem megfelelő neked az alkalom, tervezünk egy sétát a tóhoz. De onnan csak én fogok hazaérni. Ne hozz társaságot, hacsak nem öngyilkos merénylő az illető.
Szeretettel várlak: Cole”
Amikor a lány a levél végéhez ért, a papírba belekapott egy apró fekete láng, ami egy pillanat alatt átterjedt az egész lapra. A levélből hamu maradt csupán.
- Odamegyek. – jelentette ki Anna.
- Veled megyek. – jelentette ki Patrisa is.
- Nem jössz velem. – ellenkezett a vérfarkas. – Írta, hogy ne vigyek társaságot.
- De én elmegyek öngyilkos merénylőnek.
- Ez igaz. Felőlem. – adta be a derekát Anna. – Kutyusok, hazataláltok? – a két kutya egyetértően csaholt egyet, majd Rebeka háza felé vették az irányt.
- Meglesznek. Induljunk. – mondta Patrisa. A vérfarkas elindult az erdő belseje felé:
- Gyere utánam. – sokat mentek, mire odaértek, beesteledett. Kissé kimelegedtek az út alatt. – Állj! Ott van. –állt meg hirtelen Anna, és az előttük álló kastélyra mutatott. Leginkább egy modern kísértetházra hasonlított. Szénfekete téglából készült. Hosszú, keskeny ablakai, magas, fekete, hegyes végű kerítése, a körülötte álló kopasz fák sokasága, sejtelmes, és félelmetes benyomást keltett. A ház körül, mintha megfagyott volna a levegő. Csak a fákon ülő varjak károgása hasított a halotti csendbe.
- Szóval itt lakik a híres Cole. Vajon mit csinálhat Beával? – gondolkozott Patrisa hangosan.
- Nem tudom… De ne húzzuk az időt. Figyelj! Előremegyek. Cole-nak biztos vannak emberei. A te feladatod, hogy kiiktasd őket. A jel füttyszó lesz. Érted?
- Értem. – bólintott a testvére. Ekkor Anna elindult. Pár perc múlva a ház előtt is volt. Onnan egy 20-25 év körüli srác jött ki. A vérfarkas készen állt a támadásra, de az illető váratlanul kedves hangsúllyal szólt hozzá:
- Óh, Anna Lockwood! Már vártuk magát! Ha már itt a kedves testvére, nyugodtan befáradhat. – Anna hátranézett a bokor mögül kukucskáló Patrisára. Megadóan sóhajtott, majd hozzátette:
- Hagyja csak. – azzal bement. A fiú ránézett a bokorra, majd a vérfarkas után ment. Az unme győzelemittas vigyorral ült a bokorban, azzal a tudattal, hogy észrevétlen maradt. Miután az inas bement, Patrisa utána osont, majd besurrant az ajtón. Anna az inas előtt haladt, de egy pillanatra sem vesztette szem elől. Egy idő után a férfi az egyik folyosónál eltűnt. A vérfarkas úgy tett, mintha nem venné észre. Lépteket hallott a háta mögül.
- Anna! Anna! Várj már meg, hallod! – lihegte Patrisa.
- Füttyentettem? Mi? Hallottál bárminemű, füttyentésszerűséget a részemről? Mert én nem nagyon emlékszem rá! – hordta le testvérét Anna.
- Jól van, na! De hogyan tovább? – nézett kérdőn Patrisa a vérfarkasra.
- Kit látnak szemeim? Csak nem te vagy az, Patrisa Willkinson? – szólalt meg valaki a hátuk mögül. A két lány gyorsan megfordult.
- Ismerjük egymást? – kérdezte kimérten az unme.
- Talán te nem ismersz engem, de én nagyon is jól ismerlek. – mondta a férfi. Rövid, barna haja volt, a szeme szintén mogyoróbarna. Farmerben, és egy ingben feszített, de valahogy elegánsan nézett ki.
- Ki maga? – lepődött meg Patrisa.
- Óh, de udvariatlan vagyok. Még be sem mutatkoztam. A nevem Wiliem. Cole testvére személyesen. – vigyorgott a férfi. Elővillantak méretes szemfogai. Egy vámpír!
- És, honnan ismer engem? – folytatta a lány a kérdezősködést.
- Cole-nak van testvére? – lepődött meg Anna.
- Fontos dolgom van veled, Patrisa. A bátyám már tűkön ül, Anna. Ideje menned. Én pedig elrabolom kicsit a húgod. – lépett oda hozzájuk, és megragadta Patrisa karját.
- Álmodban. – szólalt meg Anna, és a férfira támadt. De ők addigra már eltűntek. – Mi a fene? – nézett körül zavartan a lány. Nem tehetett mást, mint tovább ment. Beát is meg kell még menteni, Patrisa meg csak elboldogul valahogy. A vérfarkas tovább ment, és egy nyitott ajtót látott meg, besétált.
- Szervusz, Anna! Talán őt keresed? - mutatott a megkötözött Beára Cole, mire a vérfarkas a falhoz szorította a férfit:
- Hol van Patrisa?
- Honnan tudjam? Te vesztetted el.
- Nem vesztettem el! Valami Wiliem elvitte!
- Az öcsém?
- Igen.
- Akkor nála keresd. – mondta Cole, mire Anna nagyot sóhajtott, és elengedte. – Légy szíves vidd el ezt a némbert innen! – a vérfarkas Beára nézett, és látta, hogy mielőtt ideért, a lány sírt.
- Mi a bajod? Miért sírt? – nézett Anna, Cole-ra.
- Hát… Ömm… Elkezdett beszélni a pasijáról, hogy az mennyire nem törődik vele, meg ilyenek, és sírva fakadt.
- Aham… Ez a mi Beánk… - azzal a vérfarkas odament a lányhoz, és elharapta a köteleket.
- Mellesleg, ez a Cole igazán rendes… - mondta Bea fültől fülig érő szájjal.
- Mi…? Hogy én? – csodálkozott az említett vérfarkas.
- Igen, te!
- Mit kérsz cserébe? – kérdezte Anna Cole-tól, mire ő azt válaszolta:
- Most menjetek, keressétek meg a kis barátnőtöket, és majd gyere vissza ide, és elintézzük.
- Rendben. Addig is, szervusz, Cole. – köszönt el a lány.
- Szervusz, Anna. – köszönt az épp akkor kimenő vérfarkasnak a férfi. Utána már csak annyit hallott:
- De én még nem köszöntem el!
- Lassú vagy… Nem érdekel!
Eközben Patrisáéknál:
Wiliem Patrisával együtt átteleportált egy másik szobába. Elég nagy helyiség volt. Egy kávézóasztal és egy kanapé voltak a központi bútorok. A lány szörnyen meglepődött, és amikor a fiú elengedte a karját, az ajtóhoz rohant. Természetesen zárva volt.
- Mit hittél? Hogy ilyen bonyolultan elteleportállak ide, aztán nyitva hagyom az ajtót, hogy nyugodtan elmehess? – tette fel kérdést Wiliem.
- Próba szerencse. – válaszolt Patrisa. – Egy ló ki tudja törni az ajtót?
- Itt nem tudsz átváltozni.
- Miért? – kérdezte csalódottan az unme.
- Mert ebben a szobában csak én varázsolhatok, azért!
- Oké. Mit akar tőlem? – kérdezte Patrisa.
- Hát, tulajdonképpen szükségem van emberekre. És légy szíves ne magázz. Nyugodtan tegezz.
- Oké, de emberekre? Mihez? Úgy nézek ki, mint egy kétségbeesett munkanélküli?
- Nem, de szükségem lenne egy olyan emberre, mint te.
- Miért? Azért nem vagyok valami nagy különlegesség. Miért nem béreled fel Annát? Vele jobban járnál. – csodálkozott Patrisa, mire Wiliem nevetésben tört ki:
- Mivel ellene keresek embereket.
- Akkor mit keresek én itt? Arra gondolsz, hogy ha levillantasz itt egy mosolyt, majd elolvadok, és a testvérem ellen fordulok? – kérdezte csodálkozva az unme.
- Mert különben megbüntetlek.
- Ez elég perverzen hangzik. – húzta el a száját Patrisa, mire a férfi sóhajtott egyet:
- Nem úgy! Istenem, nagyon fárasztó vagy! Mielőtt félreértenél, nem éppen arra kérlek, hogy ellene harcolj. Én Cole ellen is vagyok. Szerintem mi egy cipőben járunk. Neked is van egy elképesztően erős testvéred, és nekem is. De szerintem mi is különlegesek vagyunk. Legalábbis az átlagemberhez képest. Nem kéne őket kiiktatni, vagy ilyesmi, csak kicsit csökkenteni a hatalmukat. Neked nincs kicsit eleged abból, hogy minden róla szól? Én csak kicsit élvezni akarom azt az áldást, hogy különleges vagyok, de amíg ő itt van, addig egyáltalán nem tudok kiteljesedni. Elegem van, hogy mindenhol úgy emlegetnek, hogy „Cole öccse”. – amikor Wiliem befejezte, az unme elmosolyodott.
- Van benne igazság, de ilyenekért nem érdemes harcolni. Lehet, hogy különlegesebb nálam. És ezért, vagyok vele 100%-ban! Én inkább fejlődni próbálok, és elérni, hogy hagyjak valami nyomot a földön, nem pedig a tesómon keresztül kapaszkodok fel! Azt hiszem a témát le is zárhatjuk, és örülnék, ha kinyitnád az ajtót.
- Szóval így állunk. – mosolygott a férfi. – Mielőtt elmennél, adok egy kis búcsúajándékot. – azzal a lányt a falhoz vágta. Odament hozzá, és kezét a bal szeme felé tartotta. – Tied a döntés. Melyik szemed világától, akarsz elbúcsúzni?
- Mit csinálsz? Hagyd abba! Őrült vagy! – ellenkezett a lány.
- Akkor én döntök. – azzal Wiliem, a kezéből áramló piros sugarat Patrisa bal szemébe irányította. Ahogy a sugár elérte a szemet, a kék szín a szeméből lassan eltűnt, de ez nem kis fájdalommal járt. Amikor már félig-meddig kiszívta belőle a színt, dörömböltek, majd az ajtó kitört. Anna lépett be, Beával a nyomába. Ez a kis akció elterelte Wiliem figyelmét, így az unme egérutat nyert. Elrohant a férfi mellett.
- Mehetünk! – mondta vigyorogva Patrisa, és kirohant az ajtón. Wiliem viszonozta a mosolyt, majd annyit mondott mielőtt eltűnt:
- Befejezem, amit elkezdtem. Még látjuk egymást.
- Ez meg mi volt? – nézett kérdőn Patrisára Anna.
- Semmi, semmi, menjünk. – hadarta az unme.
- Miért szürke a bal szemed? – kérdezte Bea aggódva.
- Ja, csak Wiliem kiszívta a színét.
- És az mivel jár? – értetlenkedett az orákulum.
- Azzal, hogy szürke lesz! – magyarázta Patrisa.
- Nekem még van egy kis elintéznivalóm. – mondta Anna a lányoknak. – Ti menjetek előre.
- Oké! – mondta az unme, azzal kiment a házból.
Köszönöm, hogy elolvasted! ^.^
A következő héten:
XIX. fejezet Egyoldalú szerelem?
Vajon Cole mit kér Annától? Újjabb ismerős bukkan fel. De miért? Annának meg kell szereznie Cole-tól a könnyvirágot. Hogy fogja csinálni?
*Ann*