11.fejezet
11.fejezet
Változások
Ekkor olyan érzésem támadt, mintha újra visszaszállt volna belém az energia. Rendesen meg tudtam állni a lábamon. De csak éppen hogy.
- Ez mi volt? - kérdeztem kissé összezavarodva.
- Mi, félvérfarkasok, képesek vagyunk átadni az energiánk kicsi részét. - magyarázta. Ekkor azt láttam, hogy Anna hirtelen összerogyott. Gyorsan leguggoltam hozzá. Ő folyamatosan nagy levegőt vett.
- Jól vagy? - kérdeztem. Ő elmosolyodott, majd a szemembe nézett. Ekkor megláttam, hogy az egyik szeme más, mint a másik.
- Fussatok, amíg még tudtok! - mondta, majd belenézett Gábor szemébe, aki hirtelen megragadta a csuklóm, és elkezdett rohanni.
- Miért rohanunk? - kérdeztem.
- Mert kezd átváltozni. - kaptam a gyors választ.
- Mivé? - kérdezgettem tovább.
- Egy szörnyeteggé. De most ez ne érdekeljen. Fuss, ahogy csak tudsz. - ekkor valamiért felnéztem a holdra. Az megigézett, mire én megálltam.
- Gyere már! - nézett hátra Gábor. - Na basszus! Már csak ez hiányzott. Koncentrálj Tamara! Koncentrálj! Vissza kell jutnunk a házhoz!
- De olyan szééép... - ekkor hirtelen forróság öntötte el a testem. Mire észbe kaptam, már én is úgy vettem a levegőt, mint Anna mikor ott hagytuk. Ekkor Gábor megfogott, "feldobott" a vállára, és elkezdett rohanni. Én ekkor szúró fájdalmat éreztem szinte mindenhol. Nagyon rossz volt. De nem zavart, mert a Hold valahogy megnyugtatott, és elterelte a figyelmem szinte mindenről. Nem sokkal később visszaértünk a házba. Mikor a falak eltakarták a holdat, teljesen kétségbe estem. Elkezdtem kapálózni.
- Ne! Vissza akarok menni! És látni! - ekkor Gábor óvatosan lerakott a kanapéra, mire én felálltam, és megindultam az ajtó felé, de ekkor a fiú visszarántott, és így a földön kötöttem ki. Én minden energiámmal próbáltam kijutni a szorításából, de nem sikerült.
- Gyertek ide, és fogjátok le jó erősen. - ekkor Bea és Patrisa fogott le. Gábor felállt, és odament a táskájához. Én ekkor kihasználva az alkalmat a két lányt ellöktem magamtól, gyorsan felálltam, és kimentem. Az ajtótól körülbelül 3 m-re voltam. Csak csodáltam azt a gyönyörű Holdat. Egy pillanatra oldalra néztem, és megláttam egy vicsorgó farkast, akinek nem szokványos volt a szeme. Valahogy más volt, mint a normális farkasoké. Én mozdulatlanul álltam, és csak néztem a szemét. Ekkor elkezdett felém rohanni. Rám ugrott, mire én megint csak a földön kötöttem ki. Konkrétan az arcomba vicsorgott, de nem féltem. Nem tudom miért, de nem éreztem félelmet. Ekkor hirtelen rám feküdt, rám rakta a két mancsát, lehajtotta arra a fejét, és lehunyta a szemét. A szuszogása valahogy megnyugtatott, ezért leraktam a fejem a fűre, és elaludtam. Másnap reggel mikor felébredtem, ugyanott feküdtem, csak a farkas helyett Anna feküdt rajtam, és be voltunk takarva. Nem akartam megmozdulni. Két okból. Az egyik az, hogy nem akartam felkelteni a lányt, a másik meg az, hogy olyan puha volt a föld. Ekkor odajött Gábor, és helyettem is felébresztette Annát. Ő úgy kelt fel, mintha mi sem történt volna. Odanyújtotta felém a kezét.
- Sajnálom, hogy rád feküdtem. - mondta mosolyogva. Én megfogtam a kezét, és felkeltem a földről.
- Amúgy... Mi is volt ez? - kérdeztem.
- Telihold volt tegnap. Ezért átváltoztunk. Anna vérfarkassá, mi pedig félvérfarkassá.
- Olyan fura volt a szeme... - mondtam.
- Ez azért van, mert Annába bezártak egy démont, ami ezzel az alkalommal kitört, és ezért vörös lett a szeme. Biztos ezért láttad furának. - ez után a vérfarkas elvitt minket kajálni. Ami annyiból tevődött, hogy lementünk a "titkos házalatti pincébe". Mikor leértem, a lány egy tasak vért nyomott a kezembe:
- Tessék! Idd meg! - én elvettem a tasakot, és habozás nélkül megittam. Olyan finom volt. Csak sajnos olyan hamar elfogyott... Addig Anna, és Gábor is megittak egy-egy tasakkal. Végül mindnyájan megittunk még egy adagot. Azután megint elkezdtünk edzeni. Most már megtanultam támadni is. De csak puszta kézzel. Mivel még sok időnk volt, elkezdtük a kard használatát. Körülbelül a háromnegyedét meg is tanultam. Mivel elég késő volt, ezért hazamentünk, ettünk, majd lefeküdtünk aludni. Így telt el egy hét. Végül Anna odanyújtotta a kezét, és azt mondta:
- Gratulálok, a kiképzésed sikeres volt. - egy mosollyal átnyújtott egy papírt. Én vigyorogva vettem át azt:
- Köszönöm. - kinyitottam a papírt, amiben az állt:
"Gratulálok Tamara Gotznak, akinek sikeres volt a kiképzése"
És még ott volt egy közös kép is, amit a héten csináltunk. Igazán örültem neki. Elmosolyodtam. Mielőtt elindultunk volna, Anna és Gábor beszéltek négyszemközt. Utána a fiú mosolyogva jött oda hozzám.
- Minek örülsz ennyire? - kérdeztem mosolyogva.
- Csak az ételt, és a lapot kellett kifizetnem.
- Hogy hogy?
- Anna azt mondta, hogy egy élmény volt veled dolgozni.
Ez után elköszöntünk egymástól, mi pedig hazaindultunk.
- Fárasztó volt ez a hét... - mondtam.
- Szerintem nem annyira. - vigyorodott el Gábor.
- Jó, hát te szinte semmit nem csináltál. - nevettem, mire ő is elkezdett röhögni. Valahogy nem tűnt annyira fárasztónak és hosszúnak a visszafele út. Bár ez mindig így szokott lenni. Na mindegy. Hamarosan visszaértünk. Eltelt néhány hét. Egyszer csak Szilárd jött hozzánk látogatóba.
- Szevasztok lurkók!
- Szia Szilárd! - köszöntötte egy öleléssel az öcsém.
- Szia. - mosolyogtam.
- Van egy jó hírem. Doppergést! És hatásszüneeeeeeeeeeeeeeeeet...
- Mondd már! - rángatta meg Csaba a dzsekijét.
- Holnaptól hivatalosan is én vagyok a gyámotok. - óriási vigyor jelent meg az arcán, bár eddig is mosolyogott. Én ledermedtem.
- Ez most komooooly? - esett le az állam.
- Igen. Halálosan. - mosolygott továbbra is.
- Az mit jelent? - nézett rám Csaba.
- Azt, hogy mostantól Szilárd fog ránk vigyázni. - könnybe lábadt a szemem.
- Éljen! - kiáltotta Csaba boldogan. Nagyon örültem. Hirtelen megöleltem Szilárdot. Egy kicsit megingott az egyensúlya, de aztán visszaölelt.
- Én is nagyon örülök neki. - mondtam neki, majd elengedtem. Gábor végig ott állt mellettem, és mosolygott. Még aznap átköltöztünk Szilárdhoz. Gábor segített a cuccokkal. Mikor berendezkedtünk, és minden jó volt, Gábort felhívták.
- Elnézést. - mondta mosolyogva, majd egy kicsivel arrébb ment. A beszélgetés után visszajött hozzánk mosolyogva.
- Van egy jó, és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy elkapták Arthurt, és letartóztatták. A rossz az, hogy ezáltal már nincs veszély, és ezért nem fogok tovább melletted őrködni... - nézett rám szomorúan.
- Hát ez van... - mondtam halkan, majd egy kicsit elmosolyodtam. Ő odajött hozzám, és megölelt.
- De attól még itt vagyok neked. - suttogta a fülembe. Én visszaöleltem, és belefúrtam a fejem a mellkasába. Szilárd elment Csabával, hogy videojátékozzanak. Én csak szorosan Gábort öleltem. - És ez után is a barátnőm maradsz. - mondta mosolyogva, majd megcsókolt. Én átkaroltam a nyakát, és visszacsókoltam. - Most viszont mennem kell. - mondta, majd nyomott egy búcsúpuszit a számra. - Szia! - azzal elment. Én bementem a fiúkhoz, és csatlakoztam a videojátékozásba. Egy kicsit rossz érzés volt, hogy most már nincs itt mellettem mindig Gábor. Jó tudom, járunk és nagyon sokszor fogunk találkozni, de azért mégse ugyan az... Másnap reggel Szilárd ébresztett. Vasárnap volt.
- Jó reggelt álomszuszékok! Ki az ágyból lustaságok! - nekem és Csabának is hozott kakaót. - Hogy aludtatok? - ült le mellém az ágyra.
- Én jól... - mosolyogtam rá kissé karikás szemekkel, miközben két kézzel fogtam a bögrét. Úgy ittam bele.
- Én is. - mosolygott Csaba. Ő már megitta a kakaó felét.
- Ennek örülök. - mosolygott. - Ma elmegyünk kirándulni. Mit szóltok hozzá?
- Jó. - mondtuk egyszerre mosolyogva. Jó lesz végre kimozdulni... majd mikor mindent összekészítettünk, elindultunk. Nagyon jól indult az egész kirándulás... aztán megálltunk egy pihenőhelyen, és leültünk tízóraizni. Egy fatönkön ültünk, és ettük a szendvicseket, amiket még otthon csináltunk. Nevetve beszélgettünk. Jó érzés volt, végre nem azon feszengeni, hogy mikor talál ránk...